Guy Ritchie kapcsán mindig is azt mondtuk a legjellemzőbb problémának, hogy képtelen új utakra lépni, és akármilyen köntösben is, de végső soron ugyanazt a történetet meséli el. Legalábbis én ezt gondoltam, amíg a Revolver kimaradt az életemből. Márpedig ez a mű minden, csak nem egy olyan darab, amit egy Ritchie-stílusú rendezőtől elvárnánk - igaz, pont ezért tört bele kicsit az ő bicskája is.

Jake Green (akit az elmaradhatatlan Jason Statham alakít természetesen) éppen a sittről szabadul, első dolga pedig Dorothy Machához (Ray Liotta) vezet, hogy behajtsa rajta tartozását. Jake azonban ezzel sem válik szabaddá, ugyanis két uzsorás (Vincent Pastore, André Benjamin) hajta szolgálatába, hogy rajta keresztül kivitelezzék szövevényes tervüket. Azt viszont egyáltalán nem biztos, hogy főhősünk áldozat, és nem a bábukat mozgató zseni ebben a játszmában...

Eddig a képlet nem is takar többet egy tipikus Ritchie-filmnél, jó sok alvilági figurával, szövevényes kapcsolatrendszerrel és az ebből kinövő átverések sorával, és a cselekmény első fele tulajdoképpen pontosan ezt is szolgáltatja. Igaz, már elsőre feltűnő lehet, hogy külsőleg nem egészen a bevett sémát követi. A Revolver minden képsorán látszik, hogy ez akar lenni Ritchie legstílusosabb, pontosabban legstilizáltabb filmje: a piszkos városképek helyett élénk színekkel és vetített hátterekkel operáló díszletek, és az ennek nyomán tudatosan beazonosíthatatlan helyszín egyfajta álomszerű, a valóságtól tudatosan elrugaszkodó atmoszférát teremt. Ez a vizualitás pedig egy pontosan ugyanilyen módon lecsupaszított, erősen szimbolikus történetet jeleznek előre, mint az az utolsó fél órában végül kiderül. Ez a megdöbbenés a fináléban pedig még elemibb erejű, lévén, hogy a sötét humorú gengszterfilm koronázatlan királya egy pszichologizáló, a (Madonna révén akkor épp rá komoly hatást gyakorló) Kabbala-tanok által is erősen inspirált tanmesével állt elő.

Ritchie pedig egyáltalán nincs elveszve ilyen téren sem, a liftes jelenet például különösen erős (és még Statham játékára sem panaszkodhatok), és jól kerekítené le ezzel a mondanivalóval a filmjét - ha éppenséggel nem a saját sablonjából akarna félúton egy ilyen alkotást megszülni. Nyilván megszenvedi a mű, hogy rendezője túl későn és ezzel túlságosan meglepetésszerűen vezeti be a gondolatait, a probléma azonban sokkal inkább ered abból, hogy ezzel gyakorlatilag korábbi erőfeszítéseit teszi semmissé. Az eleve kissé zavaros gengsztersztoriban addig felmerülő lyukak és kérdések (amelyek így ténylegesen is plot hole-okká válnak) kapcsán egy mindent megnyugtatóan elmagyarázó lezárást várnánk, azonban a harmadik felvonás ehelyett egy újabb szintre lépve csak további kérdéseket tesz fel. Ezzel nemcsak az a probléma, hogy amikor az egész addigi élményt kicsúcsosító finálét várnánk, gyakorlatilag egy új mű kezdődik, meglehetősen döcögős ritmussal, hanem az is, hogy tulajdonképpen maga a film sem tudja megindokolni, mi volt ebben a kirakósban a hely jó néhány vargabetűnek.

Így a végeredményen egyszerre érződnek a társszerző Besson nagyszabásúnak szánt, de ilyen formában inkább üresen hangzó bölcsességei (pedig hol volt még akkor a Lucy...), egyfajta miszticizált elmeboncolgatás, ugyanakkor hangyányit Ritchie eddigi (és ez követő) gengszterfilmjeinek karaktere is. Nem jelenteném ki, hogy túl nagy falat volt ez neki, ugyanis részben a rutin, részben a hatalmas ambíció hátán evickélve egész jól működik az alkotás, ugyanakkor úgy tűnik, magának a rendezőnek is legalább olyan éles volt ez a váltás, mint nézőinek.

7/10

A Revolver teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán