FilmBaráth kritikáját erre olvashatjátok
Eredetileg a Star Wars elől menekítették a nyárra az ötödik MI-felvonást, azonban ennél jobb döntést nem is hozhattak volna az illetékesek, hiszen végül nemcsak pénzügyileg, de a gyatra versenytársaknak köszönhetően kritikailag is a szezon egyik legsikeresebb darabja lett. Hajlamos is vagyok azt gondolni, ha nem egy Jurassic World vagy Terminator: Genisys után érkezik, Ethan Hunték aktuális akciózása könnyebben eltűnt volna a süllyesztőben: hiába szórakoztató ugyanis végtelenül ez az alkotás, ez az egyveleg tényleg csak egy ilyen vérszegény nyáron tűnhet lenyűgöző blockbusternek.
Christopher McQuarrie műve remek szintézise az előző két résznek: egyszerre hordozza magában Bird könnyed, humoros megközelítését, és Abrams realisztikusabb akcióit és sötétebb hangvételét. Ez nyilván magasabb szintre emeli és valamennyire megkülönbözteti a darabot a többi MI-filmtől, ugyanakkor a saját karakter borzasztóan hiányzik a Titkos nemzetből. Úgy tűnik, a rendező írt egy kémfilmet, amelyet aztán laborszerű körülmények közepette, patikamérlegen kimért MI-jellemzőkkel a sorozat részévé alakított. Egy egységnyi Simon Pegg-humorizálás, egy egységnyi világuralomra törő gonosz (egyébként Sean Harris remek alakításában), egy egységnyi kütyü (teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy Ethan az IMF támogatása nélkül valószínűleg nehezen épít szuperbázissá átalakuló hajót), megfelelő számú BMW (akár egy marokkói kiruccanáshoz, akár a brit miniszterelnök limuzinjaként használjuk), x darab fordulat. Tökéletes, futószalagon is gyártható élménnyel állunk szemben, csak éppen azok a vonások vesznek el közben, amely a korábbi két részt Mission: Impossible létére is egy önálló művé tette.
McQuarrie igyekszik minél több csavart belezsúfolni filmjébe, de ezek között az sem igazán mindig tiszta, mi a szereplők és ellenfeleik célja, pontosan mit üldöznek és mit jelent, ha azt megszerzik. Ez a bizonytalanság jó táptalaja a csavaroknak, ugyanakkor a homályos célok erdejében nehéz felfedezni, pontosan miért és kiért kell izgulni, miben rejlik egyik vagy másik terv zsenialitása. A túlszőtt cselekményben pedig a karakterek teljesen elvesznek, a csapat (jórészt Huntot is beleértve) 2-3 sablonszöveg elmondására érkezik csak meg, Brandt teljesen haszontalanul téblábol a háttérben (szegény Jeremy Renner még mindig várja, amikor végre Cruise helyébe léphet), egyedül Ilsa Faust (a meglepően jó Rebecca Ferguson révén) az, aki valódi dilemmákkal és próbatételekkel szembesül a film során.
A rendező az akcióiba sem ölt sok kreativitást, és lehet, hogy nem tud hatalmas moneyshotokat kitalálni, de akciójelenetek rendezésében elképesztő. Az ordas nagy klisékből felépülő operaházas jelenet, az igazából semmi extrát nem mutató autós-motoros üldözés alapvető jellegtelenségük ellenére is feszült, hihetetlen tempójú szakaszok, a víz alatti vezérlőterem gyönyörűen fényképezett képsorai pedig akár a Gravitációból is érkezhettek volna. Ez a lendület pedig a mű többi részére is átragad, és ha nem is mindig érezzük át, hogy nekünk izgulnunk kéne a szereplőkért, a jelenetek alapvető ritmusa és atmoszférája ezt szinte kivétel nélkül pótolni tudja.
Így végső soron Az U.N.C.L.E. embere mellett a szigorúan vett nyár egyik legszórakoztatóbb blockbusteréről van szó, amely maga a tökéletes Mission: Impossible-élmény. Csakhogy ez a tökéletesség már egyenesen viszolyogtató, mintha a sorozat is megtalálta volna a saját uncanny valley-jét: a rengeteg fordulat, mutatvány, eszeveszett tempó közepette iszonyatosan hiányzik valami emberi vonás, valami, amitől Ethan Hunték nemcsak az akciók kivitelezői, hanem organikus részei lennének. És amíg erre az útra a széria nem talál rá újra, addig egy színvonalas, kellemesen könnyen fogyasztható, viszont legalább annyira könnyen feledhető brand marad csak.
7,5/10
A Mission: Impossible - Titkos nemzet teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
