[A FORGATÓKÖNYV INNEN TÖLTHETŐ LE]
Viszonylag ritkán esik szó a Writers' Block hasábjain belül a forgatókönyvírás mellett a forgatókönyvíróvá válás művészetéről, már ami a napi betevőt is megtermelő hivatást jelenti. Persze ez nem esszenciális része egy műnek, mégis sokszor kerülnek elém olyan amatőr szerzők, akik mind nyilvánvalóan ezzel a céllal is fognak neki egy szkriptnek. Dwain Worrell kapcsán pedig egész biztosan nem kell aggódnunk, ugyanis remek érzékkel hozott létre egy olyan koncepciót, amelynek lehet akármilyen a minősége, eladni nem lesz nehéz dolga. (Konkrétan egyébként az Amazon vette meg, és ez lesz az újdonsült stúdió első egész estés filmje.)
Miután az Amerikai mesterlövész vált 2014 legnézettebb filmjévé az USA-ban, annak kapcsán nincs vita, hogy az iraki háborús drámák (főleg egy kis akcióval dúsítva) könnyen megtalálják a közönségüket, az pedig még jobb, ha ehhez még súlyos milliókat sem kell elkölteni, hanem meg lehet valósítani néhány színésszel, egyetlen helyszínen. A The Wall pedig pontosan így válik minden producer álmává: a háborús vonásokat egy minimalista thrillerbe ülteti bele. A mesterlövész Hobbst és spotterét, Locke-ot követhetjük, akik egy mészárlás helyszínére érkeznek. Egy mesterlövész kollégát sejtenek az akció mögött, akinek a csapdájába hamarosan ők maguk is belesétálnak. Mindketten megsebesülnek, és Locke-ra vár a feladat, hogy megmentse magukat, ami megdöbbentő módon nem tűnik annyira lehetetlennek: ellenfelük látszólag nem megölni akarja őket, hanem inkább elbeszélgetni velük.
Bár ehhez hasonló alkotások nem készülnek túl gyakran, már mind tudjuk, nagyjából milyen elemeket sorakoztat egy adott helyszínre bezárt, néhány karakterrel dolgozó thriller. Dwain Worrell azonban még nálunk is jobban tudja: eleve egy nagy feszült élet-halál szituációt kreál, amelyet aztán kisebb célokra darabol, így minden 5-10 oldalon van valami apróbb dolog, ami miatt izgulhatunk. Ez eleve kiváló ritmust ad a könyvnek, ráadásul az író remekül kombinálja ezt a két főszereplő dialógusaival. Teljesen kézenfekvő módon ugyanis a bevezetés után rögtön bejelentkezik rádión mesterlövészünk, aki rögtön komoly lelki terrornak veti alá Locke-ot, ugyanakkor ezen keresztül bőven betekintést nyerhetünk mindkét karakter gondolataiba, és a látszólagos mozdulatlanság szép lassan egy mentális küzdelemmé alakul. Ezen keresztül pedig jó pár rejtéllyel és fordulattal képes megkoronázni a szkript az atmoszféra feszültségét.
Mielőtt azt az érzetet kelteném, hogy megtaláltam a tökéletes thrillert, le kell szögeznem, hogy ennek az építkezésnek a gyümölcseit a The Wall korántsem aratja le hibátlanul. Sokszor éreztem azt, hogy pont mire egy érdekesebb gondolatot kezd el pedzegetni a szócsata, a szerző vagy kifejtetlenül, félbehagyva ugrik a következő szekvenciára, vagy egy klisével tesz pontot a végére. A ritmusosság így inkább tűnik menetrendszerűségnek, amelyben akármilyen izgalmas téma, feszült jelenetsor jön is fel, annak véget kell érnie egy meghatározott idő alatt, hogy a történet haladhasson előre. Leginkább a finálé szenved ettől, ahol a csavarok és elvarrandó szálak tengerében meglehetősen gyorsan kell végigrobognia az eseményeken Worrellnek, és nem tud kielégítően pontot tenni az addig felrajzolt ívekre. Főhősünk drámája és konfliktusa ellenfelével gyakorlatilag feloldatlan marad, a befejezés elcsépelt megoldását így már egészen szenvtelenül kellett nyugtáznom.
Ha a harmadik felvonást gatyába rázza Worrell, akkor viszont minden további nélkül lehet egy profi és minőségi thriller a The Wall-ból, olyasmi, amely ugyan nem feszegeti pl. a Locke-hoz hasonlóan az egyhelyszínes kamaradrámák műfaji határait, de a Buried színvonalát és atmoszféráját már vissza tudja adni. Ehhez természetesen még kell egy olyan stáb, amely vizuálisan is érdekfeszítővé képes tenni az olvasottakat, viszont amilyen profitábilis történetről beszélünk, a megfelelő emberek valószínűleg már minden erejükkel ezen dolgoznak.
