Számomra sokszor tűnik úgy, Guy Ritchie az első két filmjével csúcsra is járatta magát, azóta pedig részben önmagát ismétli, részben pedig sikertelenül próbál új utakra lépni. Ez a felemás igyekezet vehető észre legújabb művében is, ugyanis amíg egy új zsáner (kémfilm, méghozzá retro kémfilm) terepére merészkedett, azért erősen igyekszik meríteni legutóbbi alkotásaiból is. És bár sajnálattal kell megállapítanom, hogy az újabb Ritchie-klasszikusra még várnunk kell, Az U.N.C.L.E. embere egy kifejezetten élvezetes előrelépés lett a Sherlock franchise után.

A hidegháború legfeszültebb időszakában az amerikai és szovjet kémek inkább meggyilkolták volna egymást, mint hogy együtt dolgozzanak. Ezt az alapvetést húzza keresztül a történetünk, amely egy kissé homályos náci összeesküvés ellenében párosítja össze a bűnöző múltjának adósságát törlesztő Napoleon Solot (Henry Cavill) és a tragikus gyerekkorával a mai napig küzdő Ilja Kurjakint (Armie Hammer). Kettejük között nemcsak a politikai ellentétek húznak határt (sőt, talán azok a legkevésbé), hanem ellentétes személyiségük és módszereik is - pedig nemcsak a világ sorsa forog kockán, hanem az általuk védett Gabi (Alicia Vikander) sorsa is.

Az U.N.C.L.E. embere egészen tökéletesen találja el az általa megidézni kívánt korhangulatot, de nem áll meg az olyan külsőségeknél, mint a korhű ruházatok és díszletek, hanem filmes eszközeivel is megpróbálja képviselni a retro vonalat. Ritchie az olyan látványosabb megoldásoktól, mint az egymás mellé darabolt képkockákból álló jelenetek, egészen az olyan kevésbé magától értetődő vonásokig, mint a kortársaihoz képest meglehetősen visszafogott és egyáltalán nem a látványra utazó akciók is igyekszik képviselni a korszellemet. Lenyűgöző mutatványok helyett viszont van egy kiváló ritmusa a műnek, amelynek köszönhetően a két óra könnyedén elrepül. De ami még jobb, a rendező gyakorlatilag finom humorral és egyszerű eszközökkel képes elérni azt, amihez a Kingsmannek cinikus és a paródia határát súroló kiszólások kellettek: megmutatnia, hogy milyen lenne egy klasszikus James Bond-film, ha kevésbé veszi komolyan magát.

Guy Ritchie viszont nemcsak jelmezeiben, színészei alakításában vagy képi megoldásaiban élesztette újra a 60-as, 70-es évek fordulóját, hanem abban is, hogy filmjére pontosan ennyire nem voltak hatással az évtizedek. A Hammer-Cavill páros dinamikája gyakorlatilag ugyanolyan csipkelődésből áll, mint bármelyik buddy cop filmé az elmúlt 30 évben, a messziről látható helyzet- és jellemkomikumokba olyan lustán ül bele a rendező, mintha nem kéne egy fél évszázad filmtermésével (köztük saját alkotásaival is) versenyeznie, maga a cselekmény pedig jóformán nem is szolgál másra, mint hogy ezeknek a körülményes humorforrásoknak megágyazzon, így pedig elkerülhetetlenül is egészen klisés megoldásokkal tölti ki ezeket a hézagokat.

Ugyanakkor Ritchie mintha eleinte csak próbálgatna, amelybe aztán egyre inkább belejön: a döcögős kezdés után a játékidő második fele szignifikánsan feljavul, egyre inkább éledezni kezd a humor, valamint a szerepükbe egyre inkább belejövő Cavill-Hammer-Vikander trió kémiája. A brit rendező ráadásul a könnyed hangulat ellenére is jól éri el, hogy főszereplő kettőse között feszülő feloldhatatlan szovjet-amerikai ellentétnek legyen egy kis éle, és szinte kimondatlanul ad egyre nagyobb súlyt a páros egymás felé tett gesztusainak. Igaz, a legtöbb munkát itt nem a szavak végzik: lehet, hogy a szövegek leginkább sablonokból táplálkoznak, viszont amikor Ritchie Daniel Pemberton pazar melódiáira támaszkodik, és kizárólag a zene által vezetve épít fel jeleneteket, csodálatos képsoroknak lehetünk tanúi, amelyek nemcsak a remek zenékből, de szűkszavúságukból is profitálnak. Gyakorlatilag ez pótolja azt a stílust, amely a film többi eleméből (a fényképezésből például egészen fájdalmasan) hiányzik, és amelyből azért kicsit többet vártam volna egy ilyen kaliberű rendezőtől.

Persze nem Guy Ritchie 15 évvel előtti önmagából kell kiindulni, és nagyon sok más filmestől ez már megsüvegelendő teljesítmény lenne (tulajdonképpen egy Sherlock Holmes után én is pozitívan csalódtam ezúttal), úgyhogy mindenképpen egy korrekt és kellemes darabként kell értékelnem Az U.N.C.L.E. emberét. Nyilván a Kingsmanre fogunk emlékezni, mint 2015 legjobb kémfilmje, és talán már akkor sem Napoleon és Ilja kalandjai fognak járni a fejünkben, amikor kilépünk a moziból, ugyanakkor odabent viszont minden másról elfeledkezhetünk, amíg nézzük. És egy ilyen szegényes nyáron már ennek is örülni lehet.

7,5/10

Az U.N.C.L.E. embere teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán