A világ (filmes szempontból) távolabbi sarkaiból érkező filmekbe mindig azzal a reménnyel vágok bele, hogy ha nem is utolérhetetlen filmélménnyel fogok gazdagodni, legalább az átlagostól kicsit (nagyon) eltérő darabbal találkozom majd. Éppen ezért ilyenkor talán a türelmem is nagyobb egy kicsit, és a tavalyi Cinefestet is beleértve számos fesztivált (de annál kevesebb hivatalos premiert) maga mögött tudó Zéró motivációnak is megadtam minden esélyt, de nem tudott még ezeknek a kritériumoknak sem megfelelni: habár valamennyi nemzeti jellegzetesség beleszűrődött, sajnos egyáltalán nem kiemelkedő és nem is üdítően egyedi darab.

Daffi (Nelly Tagar) és Zohar (Dana Ivgy) az izraeli hadsereg egyik nem túl izgalmas bázisának női szakaszát erősítik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az adminisztratív részlegen végeznek egészen jelentéktelen munkát, már amikor nem aknakeresőzéssel ütik el az időt (mármint a számítógépes és nem a valódi verzióval). Természetesen ez az élet egyiküket sem teszi boldoggá, azonban mindketten a maguk módján küzdenek meg a helyzettel: Zohar beletörődve megpróbálja a lehető legkényelmesebbé tenni életét, Daffi pedig kétségbeesetten küzd azért, hogy a városba helyeztesse át magát. Ez azonban komoly próbatétel elé állítja a barátságukat, miközben a bázis sajátos problémáival is szembe kell nézniük.

A Zéró motiváció elsődlegesen a dramedyk egy tipikus csapdájába esik: a humort nem meri klasszikus formájában megjeleníteni, és inkább csak a könnyed hangulattal képviselteti a komédiát, ugyanakkor azokat a szituációkat minden további nélkül elvicceli, amikor igazán komolyan kéne vennie magát. Márpedig nehéz a karakterek drámáját úgy átadni, hogy szándékosan túlzó és bárgyú vonásokkal vannak megfestve, küzdelmeikkel pedig nem szimpatizálni akar a film, hanem kinevetni azokat. Ez a cinizmus akkor ugyan jól működik, amikor a legkevésbé sem tökéletes hőseink negatív oldalából kell gúnyt űzni, alapvetően árnyalttá téve a karakterábrázolást, de megkapó báj helyett főként egy rakás szerencsétlenség jellemzi a film szereplőit, akikkel sem együtt, sem rajtuk nem lehet kacagni.

Arról nem is beszélve, hogy a három részre tördelt cselekmény gyakorlatilag egy minisorozat három része lehetne inkább, mint egy egységes film: csak a környezet és a főszereplők állandók (de a hangsúly mindig másra kerül), ezzel is nehezítve azt, hogy kialakuljon a kapcsolat a néző és a történet figurái között. Ráadásul így azok az előremutató motívumok is hiányoznak, amelyek lekötnék a figyelmünket, jobb híján az atmoszférára és a karakterekre testálva ezt a feladatot - de pont a fentebb részletezett okok miatt ez eleve veszett ügy. A két főszereplő sajátos barátságához hasonló maguktól értetődő motívumok, az izraeli hadsereg miliőjének kelet-európai módra felcsavart igénytelensége éppen csak annyit szolgáltatnak, hogy a látottakban találjunk értékelhető elemeket, ha már élvezhetőeket nem is.

A szokatlan húzások tehát működnek, amikor a karakterek bemutatásáról vagy a környezetet adó kis világról van szó, ezt leszámítva viszont a film vállalásai alapvetően visszafelé sülnek el. Egy dramedynél nem árt, ha megnevetteti és megérinti a nézőt, de ha ezek közül legalább az egyik sem sikerül neki, akkor pont egy olyan jellegtelen, felejthető és éppen csak nézhető másfél órát kapunk, mint a Zéró motiváció.

5,5/10

A Zéró motiváció teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán