Nem csak a mozivilágban divatos feldolgozásokat készíteni, a sorozatiparban is rengeteg olyan darab lelhető fel, amely átutazta az óceánt, hogy aztán megújulva kerüljön a tévék képernyőjére. Anglia például több klasszikust is kitermelt már az Egyesült Államoknak, olyanokat, mint kilenc évad után elköszönő Office, vagy a még mindig futó, negyedik szezonjára készülő House of Cards. Ebbe a sorba illeszthető be a Shameless amerikai verziója is, amely viszonylag gyorsan a maga útját kezdte járni, s amely mindeddig öt drámai, mégis felettébb vicces, szórakoztató és némileg polgárpukkasztó évadban mesélt Frank Gallagher kiterjedt családjának és szűkebb ismeretségi körének szegénységben eltöltött mindennapjairól. A Chicago egy nem éppen közbiztonságáról híres területén lakó família életútja drogokkal, alkoholproblémákkal, betegségekkel és állandó anyagi bizonytalansággal van kikövezve,  ők mégsem merülnek el az önsajnálatban, s (ahogy már a széria kezdő monológjában is megjegyzi a családfőnek csúfolt, legendás Frank) tudják, hogyan kell bulizni, élvezni a nekik megadatott derűs napokat. 

Egy alternatív világban a Shameless egy kifejezetten depresszív sorozat arcát is mutathatná, a miénkben azonban éppen csak annyira szomorú, és épp csak annyira életigenlő, ami ahhoz kell, hogy egy különleges zamatú dramedy kerekedjen ki belőle. A karakterek többségénél érthető volna, ha simán csak hagyná a fenébe az egész életnek nevezett tortúrát, ők mégsem adják fel, s ha valamelyikük mégis nagyobb gödörbe fut bele, a többiek (előbb-utóbb biztosan megérkező) segítségével kikecmereg nehéz korszakából. Mindez persze nem áll Frank Gallagherre, az éveinek jelentős részét alkoholmámorban töltő apára, akinek életfilozófiája a sörrel kezdődik, a felelőtlen utódnemzéssel folytatódik és a legkülönfélébb drogokkal végződik. Kis túlzással ő a gonosz a történetben, aki állandó nemtörődömségével, elégtelen szülői magatartásával kivívta gyermekeinek ellenszenvét. Állandó ballépései mégis sokszor összekovácsolják családját, a sorozat pedig évadról-évadra új árnyalatokkal színezi talán legellentmondásosabb figuráját.  Az állandóan máshol lévő édesanya hiányában Frank lánya, a talpraesett és saját bevallása szerint is némileg kurvás Fiona az, aki próbálja ellátni a család fejére háruló teendőket. Sokszor szart kénytelen lapátolni azért, hogy jusson valami étel az asztalra, s hogy a lehető legnormálisabb gyerekkort biztosítsa a kisebbeknek. Nem mintha ez lehetséges volna, Gallagheréknél olyan nem nagyon létezik, hogy valaki elérje a felnőttkort balhék és letartóztatások nélkül. Sokszor viccelődnek saját elbaszottságukkal, s közülük is kiemelkedik Carl, aki egy mini pszichopata, imádja a verekedést, az erőszakot, és mindezek mellé még a feje is kong az ürességtől. Nagyobbik bátyja, Lip ellenben az ész a családban, s láthatóan az egyetlen, akinek az idő előrehaladtával komolyabb esélye lehet kitörni abból az ördögi körből, amibe születésével belekerült. Öccse, Ian meleg, s bár eltelik némi idő, míg előbújik abból a bizonyos szekrényből, idővel büszkén vállalja másságát, viharos kapcsolata barátjával, Mickey-vel pedig a sorozat egyik legeltaláltabb és leghosszabb történeti szálát biztosítja. Az utolsó testvér, aki jelen van a kezdetektől, s komolyabb szerepet kap, az Debbie,  aki egészen elképesztő karakterfejlődésen megy végig az öt szezon alatt, s az érző szívű kislányból problémás kamasszá érik. A legkisebb, főleg problémaforrásként jelentkező családtag Liam névre hallgat és ő mindenki szeme fénye. Na persze nem Franknek. Frank többnyire őrá is tesz magasról. 

Persze hiba volna csak Gallagheréket kiemelni, mint emlékezetes szereplők. A számtalan műfarokkal felszerelkezett Sheila is megérne pár szót, de ott van például Kevin és V is , akik hol házi készítésű pornóból, hol orosz kurvák futtatásából tartják el magukat, s annak ellenére, hogy valószínűleg több bogár van a lakásukban, mint dollár a zsebükben, a Shameless rajongói sok-sok vidám percet köszönhetnek nekik. Főleg Kevin jó komikus figura, de kettejük élettel teli civódása mindvégig kiapadhatatlan humorforrás: még akkor is, amikor éppen válságban van kapcsolatuk. Az évadok során több kirívóan eltalált karakter is feltűnik kisebb-nagyobb időre, kellő ellenpontozást biztosítva, s mindig felfrissülést hozva az állandó gárda életébe.  Mind közül a legszerethetőbb talán az ötödik szezonban megjelenő, haldokló doktornő, aki passzivitásban, jó kislányként eltöltött éveit követően az utolsó pár hetét minden mindegy alapon őrültséget örültségre halmozva kívánta eltölteni.

Miközben élveztem minden percét a sorozatnak, nem egyszer felötlött bennem, hogy a valós életben valószínűleg nem kedvelném meg egykönnyen a Gallagher családot. Ők azok, akik simán lenyúlják a tárcádat, ha ottfelejted az asztalon. Ők azok, akik előbb ütnek, s csak utána kérdeznek. Ők azok, akik mindvégig a törvényest a törvénytelentől elválasztó vékony vonalon egyensúlyoznak. Nem biztos, hogy kellemes volna mellettük lakni, de a széria egyik legnagyobb erénye, hogy könnyedén képes megszerettetni őket minden negatív jellemvonásuk ellenére is. Nem csak azért van ez, mert látjuk, hogy milyen körülmények között élnek, s így tulajdonképpen rászorulnak a kisebb-nagyobb csínytevések elkövetésére. Azért lehet kedvelni a diszfunkcionális Gallagher klánt, mert a zajos, mocskos, sokszor erőszakos felszín alatt a széria megmutatja a bennük rejlő jó embert is. Fiona szerető gondoskodását a kisebb testvéreiről. Lip küzdelmét az önös érdekek, az egyetem és a családja anyagi kisegítése között. A pokolba, még a végtelenül önző, mocskos szemétláda Frankből is előbújik néha a kisangyal! S legyünk őszinték! Mindannyian voltunk úgy, hogy legszívesebben lelöktük volna a lépcsőn a minket piszkáló iskolás társat. Carl Gallagher gondolkodás nélkül megcsinálja. Minden fiatal srácnak volt egy dögös tanárnője, akit szívesen lefektetett volna. Lipnél (persze nyilván másnak is összejött már) nincs feltételes mód. Nem azt mondom, hogy az ilyen vágybeteljesítő momentumok miatt jó a sorozat. Azt próbálom leírni, hogy azért remek, mert mindvégig kivételes érzékkel kombinálja a realista dolgokat, az akár meg is történhetne momentumokat a valóságtól némileg elrugaszkodott, extrém pillanatokkal. Miközben nézhető kemény drámaként is,  vad, sokszor már morbid jelenetei féktelen nevetést képesek kiváltani. A Shameless követése bizony hullámvasutazást jelent. Nem csak részről-részre, évadról évadra változik a hangulat, még két jelenet között is többször van szembetűnő ellentmondás. A bravúr az, hogy a vígjátéki elemeket és a lehangoló, megrázó villanásokat a készítők mindig képesek valamilyen egységes egésszé formálni. Mindezt ráadásul úgy, hogy a színvonal egy cseppet sem csökken az öt évad alatt, végig kiegyensúlyozott, magas nívójú dramedy a széria. Ebben rejlik legnagyobb ereje. Egy-egy kissé önismétlő történetszálra biztosan jut három másik, ami friss és ötletes,  új színt visz az események forgatagába. A minőségi színészválasztás is sokat segít persze abban, hogy ne kelljen visszafogniuk magukat az íróknak:  a főbb aktorok mindegyike képes hitelesen bemutatni egy-egy újabb jellemvonást a karakterében. A Debbie-t játszó fiatal színésznő például egészen elképesztő módon alakult át hormonoktól megbolondult, idegesítő és butácska tinivé az egykori aranyos kislányból, amint ezt kívánta meg a figurája. A gárdából mégis ketten emelkednek ki. Egyikük  William H. Macy, aki húzónévnek érkezett, s nem is okozott csalódást. A másik Emmy Rossum, aki természetes szépségével, nem egyszer előforduló meztelenkedésével könnyedén válhatott volna puszta látványelemmé, ám kiváló színészi játékával gyönyörűen felépítette az egyik legerősebb, legkomplexebb karaktert a Szégyentelenekben.

Bár a sorozat tele van kissé botránykeltő, szókimondó jelenettel, bizarr felvillanásokkal, s nem áll messze tőle az extremitás, az életközeliség hiánya, mégis képes hitelesnek tetsző portrét festeni egy szegénységben létező chicagói famíliáról. A Shameless-nek nem célja, hogy bármiféle sulykolt mondanivalóval álljon elő, vagy hogy túlzott apátiába taszítsa a nézőt. A széria inkább szórakoztat, de mindeközben azért rávilágít súlyos társadalmi problémákra is.  Amerika nem mindig az álmok földje, és Gallagherék tudják ezt. Látják, amikor csak vacak ellátást kapnak az ingyenes klinikán. Érzékelik, amikor kilépnek az ajtón, s szembetalálják magukat egy rájuk szegeződő pisztollyal. Aztán tesznek mindezekre magasról, összekapják magukat, küzdenek, sírnak, majd beledöglenek az egészbe, és amikor megpillantanak egy kis fénymorzsát az alagút végén, vagy épp ellenkezőleg, semmi reményt nem látnak a helyzet javulására, buliznak egy hatalmasat. Elképzelt életük így telik, immár ötödik éve. Folytatása következik... Én addig azt hiszem elfogyasztok pár korsó hideg sört a világ legnagyobb alkoholistájának tiszteletére: Frank Gallagher, te csodás életfilozófiával megáldott ember, egészségedre!

9/10

AldoWinnfield

Mivel szerkesztőtársam komolyabban boncolgatta a sorozat "történetét" és főbb karaktereit, én nem mennék bele ezekbe ennyire mélyrehatóan, sokkal inkább a személyes véleményemmel egészíteném ki, az amúgy nagyon kerek és átfogó írást. Az nagy előny Paul Abbott agyszüleményében, hogy szinte az első pillanattól fogva képes magába szippantani az embert, szinte azonnal rajongót faragva a nézőből. Objektíven nézve a Shameless nem túl egyedi vagy kiemelkedő darab. Bemutatnak egy nehéz sorsú klánt, akik a maguk elcseszett módján azért szerethetőek, ám a nagyon jó karakterárnyalással, a fordulatokkal, a "Mi lenne, ha?" pillanatok megvalósításával mégis kitűnik a nagy átlagból. Ahogy Aldo is kifejtette, a sorozat nem visszakozik az extrémebb, politikailag inkorrekt megoldásoktól sem, ugyanakkor mégis nagyon életszagú az egész. A nézők többsége feltehetőleg nem időzik hetente a városi fogdán, de a Shameless azonosulási pontjai nem is ezekben a szegmensekben keresendők. Bármennyire is szélsőséges a Gallagher-család, a készítők gondosan ügyeltek arra, hogy főhőseinket szembeállítsák olyan dolgokkal, amikkel néha mi is találkozunk azért a mindennapjaink során.

Véleményem szerint az első három évadnak megvolt a maga igazi, sodró lendülete. A kisebb ingadozások ellenére összességében elég masszívnak éreztem a sorozatot sőt, a harmadik szezont minden idők egyik legjobb sorozatévadának tartom. Ezekben az epizódokban tökéletesen egyesült minden, amit pár sorral feljebb kollégám is kiemelt. A visszaesés számomra a negyedik évadtól kezdődött, és sajnos az ötödik végén sem éreztem azt a fajta kiegyensúlyozottságot, amit korábban a Shameless-hez kötöttem. A negyedik évad eleje kínzóan lassú és eseménytelen volt, ami valahol értető volt, hiszen valahogy fel kellett vezetni a sorozat eddigi talán legdrámaibb és legtragikusabb eseményét, ami gyökeresen változtatta meg valamennyi karakter sorsát egycsapásra. Komoly gond nem is lett volna a legutóbbi két szezonnal, ha nem billent volna el a mérleg nyelve az abszolút drámaiság felé. Komolyságot tekintve igen erős a Shameless, a drámai jelenetek tényleg megrázzák a nézőt, azonban nagy baklövés lenne azt feltételezni, hogy ez a sorozat csak erről szól. Az éjsötét humor ugyanúgy jelen volt a széria egészét tekintve, mint a komorabb hangvételű történetszálak, ám az utóbbi két évben ez a fajta kettősség megszűnni látszott, aminek talán Frank háttérbe szorulása lehet az oka. Hiába az egyik legellentmondásosabb, legmegosztóbb karakter, az ő aberrált viselkedése és extrém húzásai voltak elsősorban a fő poénforrások, ám az utóbbi időben nagyon takaréklángra vették a figurát. Helyette sokkal inkább előtérbe került Fiona, akit sokáig a sorozat egyik legjobb karakterének tartottam. Az ő odaadó, anyáskodó, de enyhén bohém figurája egyfajta reménysugárként funkcionált Gallagherék elbaszott életében, viszont a negyedik évadtól kezdve lejtmenetbe került a karakter. Amivel nem is lenne baj, hiszen visszafelé is fejlődhet egy film vagy sorozatbéli figura, de az ő visszazuhanását nem éreztem következetesnek. Az egyik legcéltudatosabb, legérettebb fejjel gondolkodó szereplő hirtelen átvált egy céltalanul bolyongó, kilátástalan ribancba. Az egyik legnegatívabb pontot tehát az ő visszafejlődése jelentette, az viszont elismerendő, hogy Debbie pubertáskorba való lépését milyen éretten és realisztikusan kezelték az alkotók, és legalább azzal nem csináltak hülyét magukból, hogy olyan alapvető szereplőket, mint Carl, Lip vagy Kevin nem forgattak ki magukból.

Azonban nem csak a stílus egyoldalúságát kifogásoltam. Az ötödik évadban például teljes ötlethiányt éreztem a sorozaton, valahogy lecsengett ez a pár rész, néhány színvonalasabbra sikerült jelenettel. Az események sokszor egy helyben stagnáltak, és az egészet a "most mi legyen" érzés lengte körül. Szomorú ezt kimondani, de én úgy érzem, hogy ebben a sorozatban már nincs több. A csúcspontokon sikerült túllendülni, bár hozzáteszem, hogy számomra a harmadik évadtól már csak lefelé zuhanhat a színvonal. A hatodik évad biztosra be van jelentve, de őszintén szólva szkeptikus vagyok. Lehet eljön a megváltás a hatodik szezon képében, de érzésem szerint ez a széria már kifutóban van, az ötödik évadból kiindulva mindenképp. Mindettől függetlenül erősen ajánlott darab a Shameless, mert a gyengébb etapokban is képes egy-egy minőségi pillanatot nyújtani, az érdekes utat bejáró, színes karakterekről pedig nem is beszélve. Külön kiemelném az Ian-Mickey féle románcot, ami annak ellenére is tudott rám hatni, hogy alapvetően nem szentelek túl nagy figyelmet a meleg kapcsolatoknak.

És hogy mit várok a hatodik évadtól? Most úgy érzem, hogy az alkotók tartoznak annyival, hogy némiképp felpörgetik az eseményeket. Szinte biztosra veszem, hogy Jimmy valamilyen formában vissza fog térni, kifejezetten jót tenne a jelenléte a történetnek. Noha a legutóbbi részekben nem úgy tűnt, mintha minden történetszál el lenne varrva, lehet örülnék annak, ha valamilyen úton-módon lezárnák a hatodik szezon során ezt az amúgy rendkívül igényes és szórakoztató sorozatot.

8/10

Power

A Szégyentelenek teljes adatlapja a Magyar Filmes Adabázis (Mafab ) oldalán.