A brazil filmgyártás egyik nagy tragédiája, hogy az Oscar-díjátadón és az amerikai közönség körében pont nem azok az alkotásaik futottak be, amelyekkel igazán megmutathatták volna zsenijüket. Természetesen az ilyen módon híressé váló darabjaik tökéletesen megvalósítják azt, amire egy sikeres díjszezonhoz és az amerikai szívek meghódításához szükség van, de egyúttal pontosan az a bátorság és egyediség hiányzik belőlük, amit egy ilyen messziről érkező filmtől elvárnánk. A Központi pályaudvarnak is ez a nagy tragédiája.

Dora (Fernanda Montenegro) Rio vasútállomásán keresi a pénzt azzal, hogy írástudatlan emberek lediktálhatják neki leveleiket. Azonban az már a legkevésbé sem érdekli, hogy ezek a címzettekhez eljussanak, és otthon meglehetősen önkényesen kiszelektálja azokat a darabokat, amelyeket nem tart elküldésre érdemesnek. Így tesz Josué (Vinicius de Oliveira) üzenetével is, aki iszákos édesapját szeretné megtalálni. Viszont amikor a kisfiú édesanyja meghal, a levélen keresztül Dorára száll a feladat, hogy segítsen megtalálni Josué családját, és annak ellenére, hogy semmi kedve hozzá, kénytelen a kissráccal útra kelni Brazília másik végébe.

Mint minden hasonlóan szentimentális történettel rendelkező alkotás esetében, a Központi pályaudvar fordulatainak kitalálásához sem kell nagy intelligencia vagy komoly tapasztalat, viszont itt még ezek az érzelmes pillanatok sem igazán akarnak működni. Ez pedig nem a sablonoknak köszönhető, ugyanis a karakterek annyira durva vonásokkal vannak megrajzolva, hogy még annyira erőfeszítést sem tesz velük kapcsolatban a forgatókönyv, hogy a szükségszerű klisékig eljusson. A nehézkesen kialakuló road movie ugyanis céltudatos építkezés helyett csak egy rakás életképből áll, amelyet ugyan feldob a brazil vidék sajátos miliője, de ezt a külső utazást nem kíséri a szereplők belső utazása. Sajnos ez a színészek játékára is kihat, ugyanis szerepeik kidolgozottságának híján ők is csak nagyívű és egyáltalán nem életszerű gesztusokkal tudják életre kelten karakterüket.

Nyilván a fentiekből is eredeztethetően sokhelyütt teljesen ötletszerűen vannak elvágva és egymás mellé darabolva a jelenetek, azt az érzést keltve, hogy nem igazán szükséges odafigyelnünk ezekre a pillanatokra. Azaz nem elég, hogy a végkifejlet már eleve sejthető, de azok az apró nüanszok is hiányoznak, amelyek segítenének fenntartani az érdeklődésünket. Az egyedüli ilyen az alkotás humora, ugyanis a Központi pályaudvar szerencsére igyekszik nem komolyan venni magát, és jó pár cinikus poénnal igyekszik oldani a szereplők drámáját, ezek pedig minden érzelmesség ellenére is illenek az atmoszférához.

Ez azonban túlságosan is kevés lenne még egy teljes és működőképes élményhez, úgyhogy végső soron ezt a filmet is kénytelen vagyok azok közé a darabok közé sorolnom, amelyek könnyfakasztása túlságosan is kiszámítható ahhoz, hogy egy érzelmes drámaként megállják a helyüket. Talán ha az alkotók számára sem lett volna ennyire magától értetődő, hogy mit akarnak kihozni művükből, és jóval több energiát fektetnek abba, hogy átélhetővé tegyék ezt a sztorit, ha nem is kiemelkedő, de mindenképpen jó film lehetett volna a Központ Állomás. Jelen formájában viszont csak egy érdektelen, középszerű eseményhalmaz.

5,5/10

A Központi pályaudvar teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán