Mielőtt másodszorra is belevágtam volna, az járt a fejemben a Hell kapcsán, hogy mennyire alulértékelt film. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan igazán erős darabnak sem tartottam, és őszintén szólva most, hogy ismét láttam, továbbra is ambivalens érzésekkel küszködök. De ennél a darabnál ez bocsánatos bűn, ugyanis a Hell egy abszolút kétarcú produkció.

Néhány évvel azután járunk, hogy a fokozódó naptevékenység a Földön szinte mindenhol elviselhetetlenné tette az életet. Az utolsó túlélők az utolsó csepp vízért, benzinért és az utolsó falat élelemért küzdenek. Kis csapatunk, Marie, Leonie és Philipp (Hannah Herzsprung, Lisa Vicari, Lars Eidinger) a hegyek felé tartanak, forrásokat remélve találni, amikor egy náluk sokkal vérszomjasabb és felkészültebb csapat markába kerülnek. Innentől kezdve pedig Marie vállán a teher, hogy szembeszálljon egy egész csapatnyi jól felfegyverkezett harcossal.

Legalábbis erről szól a film első fele: a Hellnek ugyanis két drasztikusan különböző fele áll egymással szemben, mintha a forgatókönyv közepén hirtelen mindenki meggondolta volna magát, és végül egy teljesen más alkotást forgattak volna. Az első perceket még a posztapokaliptikus világ szabályaival való ismerkedés és a helyzet ötletessége remekül kitölti, a nem túl bonyolult, de ügyesen vezetett karakterdinamikák pedig akkor is fenntartják az érdeklődést, amikor éppen nem feszül pattanásig a helyzet. Azonban ilyenből sincs hiány, ebben a szakaszban valódi thrillerként funkcionál a film, egy pillanatra sem eresztve le, egyre sorakoztatva az izgalmakat.

Amelyekből aztán egyszer csak kifogy, innentől kezdve pedig menthetetlenül lesz egyre laposabb a cselekmény, amelyből csak az utolsó percekre kapaszkodik vissza. Jó kérdés, hogy mennyit segített volna a film második felén, ha az első nem lövi el ilyen sikeresen az összes puskaport. Mindenesetre itt már nyoma sincs az eredetiségnek, ezt a sztorit már bármelyik posztapoklaiptikus filmből bekopizhatták volna, és ahogy a Hell elveszíti a sajátos közegét, úgy veszti el az erejét is.

Mert amikor az agyonvilágított, szinte kiégő képek, a zaklatott kézikamerázás pulzálnak, akkor a mű is vibrál, és a meglehetősen B-filmes eszközök ellenére is egy korrekt élmény. És amint egy kiszámíthatóbb útra tér, úgy lesz egy jellegtelen, unalmas és semmitmondó posztapokaliptikus thriller. De összességében mégis azt kell mondanom, ha maradandó élménnyel nem is fogunk gazdagodni, a Hell van annyira egyedi, hogy erre a másfél órára megragadja a figyelmünket.

7/10

A Fény teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán