A tévéfilm szót sokszor szoktuk (és szoktam én magam is) pejoratív értelemben használni, pedig nem egy érdemes ehhez a médiumhoz fordulni, ha olyan vonásokat keresünk, amelyeket nem találni meg a mozifilmek mainstreamjében. Ennek a gondolatnak a fő képviselője mindig az HBO volt, akik a sorozatok mellett a tévéfilmes piacon is folyamatosan igyekeznek etalonná válni. A Bombaveszély 1990-ben azonban még nem feltétlenül erre volt példa.

A hidegháború és a Szovjetunió végnapjaiban egy titokzatos atomrakéta találja telibe Donyecket. Mire kiderül, hogy szakadár csoportok indították a támadást, a szovjet rendszerek már automatikusan megindították az ellencsapást az Egyesült Államok hadi létesítményei felé. Az amerikai elnökön van a döntés súlya, hogy higgyen-e ellenfeleinek, vagy egy átverésként fogja fel azt, hogy nem lesz több atomcsapás, illetve elfogadja-e, hogy több városából is nukleáris sivatag lesz. Azonban amikor balesetet szenved, az utódjává váló belügyminiszternek sokkal határozottabb elképzelései vannak a kérdésről, és végső soron az utolsó bombázó legénységére kerül a döntés, hogy totális atomháborúba fordítják-e a helyzetet.

A hidegháborús paranoiára építő alkotások jellemzően a néhány perces atomháború gondolatát ragadták meg, ehhez képest viszont a Bombaveszély egy egészen alapos, és a Szovjetunió felbomlásának napjaiban kifejezetten reális koncepció vázol fel. Így még ahhoz képest is érdekes tud maradni, hogy tévéfilmhez méltón nagyrészt az irányítóközpontok és repülőgépek négy fala között játszódik. Sőt, talán még rá is segít a hatásmechanizmusára, hogy az egész atomháborút látványos moneyshotok helyett csak a szereplők perspektívájából érzékeljük, ennek köszönhetően pedig egy igen emberközeli ábrázolását adja egy nukleáris konfliktus szcenáriójának a mű.

Azonban a film ahogy halad előre az időben, úgy válik egyre elnagyoltabbá. A lelkiismeretesen megkezdett karakterívek egyszerűen eltűnnek, a forgatókönyv pedig a cselekmény mozgásban tartása érdekében egyre inkább mesterséges akadályokhoz és olyan klisékhez folyamodik, mint a vezérkarban kötelezően jelen lévő háborús őrült. És ahogy fogy el a muníció a történet mögül, úgy nyúl az egyre hiteltelenebb és giccsesebb megoldásokhoz, a lezárással érve el ennek mélypontját. Azaz ironikus módon a produkció onnantól kezdve csúszik szét, amikor egy dokumentarista igényességű gondolatkísérlet helyett hirtelen egy szokványos filmként akar működni.

Hollywood viszont sokkal kevésbé áll jól ennek a témának, mint például a Testament-szerű kőkemény gyomrosok, márpedig durván a felétől a Bombaveszély egyértelműen az előbbi utat járja. Ezzel pedig pont azokat hagyja cserben, akik a tévéfilmek képében egy, a főcsapástól eltérő darabot várnak, és lesz egy olyan alkotás, amelynek többnyire a kisszerűségére fogjuk használni a "tévéfilm" kifejezést.

6/10

A Bombaveszély teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán