Folytatást készíteni hálátlan dolog, az Űrodüsszeia folytatását elkészíteni pedig egyenesen akár a világ egyik leghálátlanabb feladata is lehetne. Nemcsak az elkerülhetetlen nosztalgiasznobizmus miatt, hanem mert egyben egy legalább ugyanolyan nagy hatású és időtlen művet is készíteni még a legnagyobbak képességeit is meghaladná. (Még akkor is, ha Arthur C. Clarke regénye rendelkezésre állt már ehhez.) Nem meglepő módon Peter Hyams nem aratott sikert ilyen szempontból, azonban az mindenképpen a javára írható, hogy nem is erőlködött mindenáron azon, hogy klasszikust készítsen.
9 évvel David Bowman (Keir Dullea) eltűnése után még mindig nagyon izgatja az illetékeseket, hogy mi történhetett, és mi lehet a monolit a Jupiter mellett. Méghozzá szovjetek és amerikaiak egyaránt készülnek egy misszióval, amit rövid tanakodás után összevonnak, és hozzácsapják Heywood Floydot (Roy Scheider), akinek egyébként is lelkiismeret-furdalása van az előző küldetés bukása miatt. Azonban ahogy a Földön a hidegháború egyre inkább eszkalálódik, a tudósok között is kialakulnak a törésvonalak, miközben egyszerre kéne megérteniük a monolitot, megtalálni a Discovery sikertelenségének okát, valamint feléleszteni a még mindig megbízhatatlan HAL-t.
Hyams nem akart szolgaian Kubrick nyomdokaiban járni, olyannyira nem, hogy kicsit át is esett a ló túloldalára: a 2010 annyira hard sci-fi, hogy tulajdonképpen a skála másik végletét képviseli a 2001-gyel szemben. Ez alapvetően egyáltalán nem rossz elképzelés, ugyanis Clarke koncepciója ebben a felfogásban is tökéletesen működik, a legkevésbé sem kiábrándító, hogy ezúttal például módszeresen végigelemzik, mitől őrült meg HAL. Sőt, meglepő, de az első filmben történetek és a karakterek fonalát is értelmesen veszik fel, és nagyon tetszetős, ahogyan újra- és továbbgondolják ezeket a motívumokat. A rendező pedig ha ugyanolyan ambiciózus jeleneteket nem is tud komponálni, a látvány legalább lenyűgöző, és végeredményben egy hasonlóan nagyszabású sci-fit kapunk.
Amely azonban időnként túlságosan is hard sci-fi, kezdve a bevezetés fárasztóan aprólékos és didaktikus magyarázásától a szovjet-amerikai ellentét középpontba állításáig. Ez utóbbival például nem is az az igazi probléma, hogy mai szemmel nézve ez a nyűglődés kifejezetten idejétmúltnak érződik, hanem az, hogy ez a fajta hidegháborús paranoia már a kor más alkotásaival párhuzamba állítva is meglehetősen közhelyes és elnagyolt. Lelombozó (a befejezés esetében pedig egyenesen giccses), hogy a tudományos felfedezés és nagyobb igazságok megtalálása helyett rendre a két fél izmozására vagy éppen összeborulására került a fókusz.
Úgy érzem, annak ellenére, hogy néhány ponton érződik, egy Hyams-kaliberű rendezőnek túlságosan nagy falat volt ez a mű, a váltás jól sikerült, csak éppen ezúttal a másik végletbe sikerült esni. Örök érvényű gondolatok helyett egy akkor történetesen aktuális politikai dilemmára felhúzni egy tudományos-fantasztikus produkciót felér az öngyilkossággal, és a 2010 sem élte túl ezt a hibát. Ezt leszámítva viszont korrekt, és más szempontrendszerből nézve még akár méltó folytatásnak is nevezhető.
7/10
A 2010: A kapcsolat éve teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán