A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.

A spanyol filmgyártást mindig is tiszteltem azért, hogy rendelkezett egy egyedi látásmóddal (még ha ez sokszor mexikói alkotók honosításából nyerte). De ez a spanyol filmesek esetében soha nem távolságtartással kezelendő, bizarr produkciókat jelentett, hanem éppen a mainstream határán egyensúlyozó, mégis jellegzetes és egyedi alkotásokat. Carlos Vermut filmje stílusában kifejezetten egy ilyen darab, ugyanakkor van benne annyi kísérleti jelleg is, hogy végül mégis egy kissé félremenjen.

A munkanélküli Luis (Luis Bermejo) egyedül neveli 12 éves kislányát (Lucia Pollán), aki történetesen leukémiás, és nincs sok esélye a túlélésre. Éppen ezért édesapja tehetlenségében igyekszik a lány minden kívánságát teljesíteni. Ezzel csak annyi a bökkenő, hogy Alicia legnagyobb vágya egy animében látott designer ruha, amire Luis számára lehetetlenség összeszedni a pénzt. Luis végső elkeseredettségében azonban mindenre képes, így pont kapóra jön, hogy találkozik Barbarával (Barbara Lennie). Azzal a Barbarával, aki maga sem egyszerű eset: a nő súlyos pszichiátriai problémákkal küzd, és azt is nehéz eldöntenünk, férje élettársként vagy inkább kezelőorvosként van jelen az életében.

A film remekül indít, annak ellenére, hogy egy alapvetően elcsépelt témát mutat be, hála annak, hogy Carlos Vermut hihetetlenül giccsmentesen és visszafogottan, de mégis szívfacsaróan építi az apa-lánya kapcsolatot. Ezek után nem esik nehezünkre elhinni, hogy főszereplőnk már egy ékszerbolt kirablásán gondolkodik, amikor belép a második szál. Innentől kezdve a cselekmény egy kissé almodóvaros irányt vesz, bizarr elemekkel megtüzdelve, kissé költői stílust felvéve. Barbara karakterének megjelenésével azonban minden egy kicsit félremegy: ugyan a mű képes megtartani a tónusát és atmoszféráját ugyanolyannak, de a semmiből jött és kiismerhetetlen szereplő néhány vonásából nem sugárzik az az elemi erő, ami egy hldokló kislány és apja kapcsolatából minden további nélkül kijött.

Harmadik főszereplőnk belépésével pedig ez az érzés csak fokozódik, és úgy gondolom, az alkotás egyáltalán nem profitál abból, hogy bizonyos konkrét események bemutatása helyett inkább csak sejtet dolgokat. Persze lehet mondani, hogy igazából csak teret kap a néző a gondolkodásra, de (ha már a történetben is megjelenik ez a motívum) a Magical Girl nem szimplán egy nehéz kirakós, hanem bizonyos darabjai egyszerűen hiányzonak az összképnek. Ennek köszönhetően valóban megdöbbentő, amit az utolsó fél órában láthatunk, de sokkal többet is ki lehetett volna hozni belőle, ha ténylegesen értünk is bizonyos motivációkat és konfliktusokat.

Úgyhogy amennyire jól indít és magával ragad eleinte a mű, annyira felemás szájízzel hagy magunkra a finálé eseményei ellenére is. Ezzel pedig elkerülhetetlen, hogy a Magical Girl kettősségében a tündöklése helyett inkább a bukására emlékezzünk. Ettől függetlenül egy próbát bátran tehetnek vele azok, akik szeretik ezt a stílust, a többieknek azonban, attól tartok, nem fog kielégítő élményt nyújtani.

7/10

A Magical Girl teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán