Amikor megjelenik egy film Tim Burton műhelyéből mindig elképesztő érdektelenséggel fogadom. Olyannyira, hogy a mostani alanyomnál csak a moziteremben tűnt fel, hogy ezt is a mindig kócos hajú rendező úr jegyzi. De vajon az ezután bekövetkező kissé feszült hangulatom kitartott a film teljes hosszáig?
Margaret (Amy Adams) elszökik San Franciscoba a volt férje elől, ahol festegetésből próbálja eltartani magát és lányát. Festményeinek különlegessége, hogy mindig a lányát rajzolja meg és mindig irreálisan nagy szemekkel. Ekkor tűnik fel a színen a nem túl tehetséges, szintén festő Walter Keane (Christoph Waltz), Margaret későbbi férje, akinek majd egy félreértésből adódóan tulajdonítani fogják a különleges nagy szemes festményeket.
Nálam Tim Burtonnél végleg az Alíz csodaországban csapta ki a biztosítékot, és mondtam, hogy én már tőle több dologra nem vagyok kíváncsi. Amit már a megnézés előtt meg lehetett állapítani a moziról az az, hogy megint visszatért a valós témához, mint nagy kedvencemnél az Ed Woodnál, és hosszú idő után megint hanyagolta a két kedvenc színészét Helena Bonham Cartert és Johnny Deppet. Ezt utoljára több, mint tíz éve az egészen remek Nagy halnál (FroG és Filmbaráth kritikája) tette meg.
Díszletet tekintve teljesen visszafogta magát a rendező. Semmi gusztustalan csicsázás, csak az '50-es - '60-as évek hangulatának visszaadása. Ami látványt illeti engem maguk a képek idegesítettek, ezzel a borzasztó anime stílusukkal (animével engem ki lehet kergetni a világból), de ezt nem lehet Burton számlájára írni, mert valós képekből kellett dolgoznia. Ugyanígy mivel valós eseményeket dolgozott fel nem igazán tudom megítélni, hogy mi az, amit az élet szőtt bele a forgatókönyvbe és mi az ami a kreatív csapat fejéből pattant ki. Maga a film lendülete tulajdonképpen semmi extra, leköt a játékidő alatt.
De az igazi show a karaktereké, pontosabban a két fő karakteré. Christoph Waltz nagyon jó ebben a Ianus arcú karakterben, mind a tenyérbemászó, mind a dühöngő őrült karakterét elképesztően precízen hozza. A túljátszások pedig mindig pont annyik, hogy a mű a néző szemében humoros legyen, és még pont ne röhejes. A jeleneteit általában teljesen uralja. Igazából benne csak az nem tetszett, hogy túl éles a határ a kezdeti- és végállapot között, úgy érzem több átmenettel ütősebb lett volna. Felháborodhatnék, hogy miért nem kapott az Oscaron mellékszereplői jelölést, de igazából jogos, mert nem tudnám kire kicserélni. Amy Adams alakítása egy teljesen másféleképpen jó alakítás. Az övét már nehezebb észrevenni, mert nem olyan látványos, de egy kis odafigyeléssel rá lehet jönni, hogy tejóég, milyen pazar volt. Fantasztikus, ahogy képes eljátszani a kétségbeesett, elnyomott anyát és feleséget, mindezt hatásvadász eszközök nélkül. Nincs szomorú hegedűszóra, szomorú tekintetes, szomorú sírás, a szomorú esőben, hanem csak tiszta színészkedés. Őt viszont egy jogos jelöléstől fosztották meg és már számomra kezd körvonalazódni, hogy Amy Adams a női Leo DiCaprio.
Sajnos a film az alakításokon túl szinte semmit nem nyújt. Oké, hogy Burton visszafogta magát, de ezt nem listáznám pozitívumként, inkább csak járhattunk volna rosszul is. Ami a filmmel a legnagyobb bajom, hogy nehéz bekategorizálni és ez magán a filmen is negatív lenyomatot hagy. Nehéz eldönteni, hogy ezt most azt akarja a rendező, hogy vegyük komolyan, vagy csak nevetgéljünk rajta, és itt nem egy dramedys humorról beszélek. A film mesei humora a komoly emberi problémákkal nehezen egyeztethető össze. A megoldást erre ez a film sem találta meg. Emiatt a két műfaj között végtelenül csapongó, és olyan mintha két különböző filmet néztem volna. Egyáltalán nem tudok egészként gondolni rá.
Összegezve igencsak megnyugtató érzés, hogy Tim Burton még mindig tud jó filmet rendezni, de minőségileg sajnos messze elmarad mind az Ed Woodtól, mind a Nagy haltól.
7/10
