Későnérők / Laggies

A Sundance-fesztivál mindig is a remek független alkotások gyűjtőhelye és sikertörténetük első állomása volt, elég csak az olyan darabokra gondolni, mint tavalyról a Sráckor és a Whiplash. Velük együtt vett részt a mezőnyben Lynn Shelton szóban forgó filmje is, amely azonban távolabb nem is állhatna az említett produkcióktól. Még csak azzal sem vádolhatnám, hogy a független filmek kliséit halmozza egymásra, mert a Laggies főbb paneljei megtalálhatók gyakorlatilag bármelyik bárgyú dramedyben. Az éretlen főszereplőtől az átlátszó kamuzáson és a szükségszerű lebukáson keresztül szült műbalhékig, a szerelmi szálak természetellenes, de teljesen egyértelmű alakításától a karakterek kidolgozatlanságáig lenyűgözően ötlettelen és kiszámítható munka ez a film. Biztos sok alkalommal sütöttem már el, de ennél jobban egy műre sem tartottam igaznak, hogy egyetlen momentumával sem tudott meglepni. A színészek is valószínűleg csak egy kis indie-hírnév kedvéért ugrottak be, mert sem Keira Knightley, sem Chloe Grace Moretz nem hozza azt az alakítást, amellyel zseniális művészként tudná újrapozicionálni magát. Sam Rockwell pedig valószínűleg a Működik a kémia után ismét belehúzott egy gyenge közepes filmbe,  és ugyan ebből a darabból is messze kiemelkedik, annyira keveset szerepel, hogy még ezzel sem tud igazán örömet okozni. Maga a film pedig hihetetlen laposságával, lélektelenségével és jelentéktelenségével még kevésbé.

Still Life

(A filmet a Scope50 program keretén belül volt lehetőségem megtekinteni.)

A Still Life esetében ismét egy olyan forgatókönyvvel állunk szemben, amely legjobb esetben is 25 percet érdemelt volna, annyira nem szól semmiről. May egy olyan hivatalban dolgozik, amely az állam által eltemetett halottak családját és barátjait igyekszik felkutatni, legtöbbször sikertelenül, mint hogy a hozzájuk került elhunytaknak nincsenek ilyenjei. A részlege bezárását megtudva főhősünk elhatározza, hogy utolsó ügyét a lehető legalaposabban járja végig, és csak azért is felkutatja az illető családját és barátait. Ennek nyomán a mű gerincét egy teljesen érdektelen nyomozás adja, amelynek során semmilyen eget rengető információt nem tudunk meg sem a nyomozás tárgyáról, sem a főszereplőről. A párhuzamokat kettejük életével kapcsolatban pedig a forgatókönyv nem elég, hogy hihetetlenül banálisan és eltúlzottan tolja a képünkbe, de ezzel magát a végkifejletet is teljességgel kiszámíthatóvá teszi. De ez a rendezői szájbarágás pontosan azt kompenzálja, hogy egyébként a film néhány sekélyes gondolat sulykolásán kívül többre nem képes, ennek és a lapos nyomozásnak köszönhetően pedig másfél óra tömény unalom vár arra, aki próbát tesz az alkotással. Az egyedüli mentőöve a szkriptnek, hogy érzelmi oldalról a halál nagyon is hálás téma, így emocionálisan a mű különösebb alkotói tehetség nélkül is működni tud. A lezárás katarzisa éppen ezért valamennyire feledtetni tudja addigi szenvedésünket.