Rupert Wyatt a semmiből jött és aratott hatalmas sikert A majmok bolygója előzményével, hogy aztán a folytatást már ne vállalja el. (Elvileg azért, mert túlságosan hamar kellett volna leszállítania...) Annyira azonban nem tűnt rossz cserének, hogy egy Oscar-díjas forgatókönyvíróval összeállva egy sokkal kisebb lélegzetvételű filmet vezényelt le a The Gambler képében, amely akár még egy-két díjat is esélyes lehetett volna. Mármint akkor, ha sokkal összeszedettebb és profibb munkáról beszélhetnénk, de sajnos ennek a filmnek súlyos hiányosságai vannak.

Jim Bennett (Mark Wahlberg) számára nem osztott rossz lapokat az élet: gazdag család, professzori állás egy egyetemen, emberünk mégis mindent megtesz azért, hogy eljátssza a lehetőségeit. Az egyik illegális kaszinó tulajdonosának 240 ezer dollárral tartozik és ezt kiváltandó egy uzsorásnál újabb adósságba keveri magát. Azonban Jim nem feltétlenül függő: egyszerűen annyira nem számít neki semmi az életben, hogy az összes pénzt, ami a markába kerül, eljátssza az első adandó alkalommal. Így amikor hitelezői a határidő közeledtével egyre jobban fenyegetik, a kérdés nem is az, hogy hogyan fogja kivágni magát, hanem, hogy ez végre képes lesz-e kimozdítani az apátiából.

Aki (velem együtt) egy csavaros, átverős stílust várt Ruper Wyatt filmjétől, annak nagyot kell csalódnia, ugyanis a produkció sokkal inkább egy tipikus, de szokatlan témájú dráma, mint egy izgalmas krimi-thriller. A probléma ezzel viszont csak az, hogy mintha maga a mű is nagyon nehezen jönne rá erre, addig pedig céltalanul vergődik össze-vissza. A cselekmény első egy órája abból áll, hogy Jim következetesen kidob minden elé kerülő lehetőséget, újra és újra előadja, hogy ő mennyire gyűlöli a saját életét, közben pedig az uzsorások is rendre feltűnnek, hogy minden egyes alkalommal elmondják, ha nem fizeti nekik vissza a pénzt, akkor nagy baj lesz. Valódi karakterépítést és karakterábrázolást egészen csak a sztori vége felé látni, addig pedig az időt kénytelenek vagyunk a főszereplő kicsit sem szimpatikus hozzáállásával és Brie Larson kínosan a forgatókönyvbe szuszakolt mellékkarakterével tölteni.

A céltalanság és egy helyben toporgás mindent átható érzésével legalább azonos mértékben zavaró tényező, hogy William Monahan kifejezetten túlírta a párbeszédeket. A forgatókönyvíró, akinek többek között A téglát is köszönhetjük, beleesett abba a tipikus hibába, hogy minden szereplője csakis nagyívű monológokban tud megszólalni, és egy egyszerű kérdésre is egy filozófiai kiselőadással válaszol. Mentségére legyen mondva, ezek legalább nem annyira álbölcs szövegek, mint amennyire ez a hasonló esetekben elő szokott fordulni, azonban akármennyire is élvezetes egy-két ilyen jelenet, és a nagy részük is simán megüt egy elviselhető szintet, egyszerűen fárasztó ezt a sehova sem tartó, öncélú írói magamutogatást nézni. (Így pedig az olyan nagyságok, mint John Goodman vagy Jessica Lange jelentősége is elveszik.)

Mert hiába kerekítenek egy kifejezetten jó befejezést a The Gamblernek, egyszerűen nem tudok elmenni amellett, hogy a jelenetek nagy része teljesen indokolatlanul következik egymás után és igazából semmit nem ad a nagy egészhez. Ez a film egy nyomokban szórakoztató zagyvaság, amelyben már túl későn próbáltak értelmet keresni saját alkotói, éppen ezért ez csak félig sikerült.

6/10