Mihez kezd az ember, ha leforgat egy sikeres rövidfilmet? Természetesen készít belőle egy egész estés verziót. Shawn Christensen még 2013-ben nyert Oscart Curfew című 19 perces alkotásával (a produkciót látva számomra teljesen érthetetlen módon), így nyilván nem maradhatott el, hogy a sikert meglovagolja egy erősen kibővített változattal. Amely valóban egy sokkal érettebb és jobban kibontakoztatott mű lett, de ettől még az indie filmek között egy egészen átlagos darabnak számít.

Richie  (Shawn Christensen) élete romokban hever: egy night clubban vécépucoló, szerelme elvesztésével nem maradt senkije, így érthető, hogy egy ponton megpróbálja felvágni az ereit. Azonban pont ebben a pillanatban hívja fel rég nem látott húga (Emmy Rossum), aki megkéri, hogy vigyázzon egy rövid időre a lányára. Így főhősünk, aki addig alig találkozott az unokahúgával, egy estére kénytelen felelősségteljes és kezdeményező emberré válni, és még az is előfordulhat, hogy valami értelmet is talál az életében.

Nem áltatok senkit, a rendező ebből a felállásból pontosan azokra a konklúziókra jut, amelyekre mindenki számít: az elidegenedett családtagok újra egymásra találnak, új értelmet találnak az életben és mindenki boldog lesz. (Aki látta a Skeleton Twinst, annak többet nem is kell mondanom.) Ennek megfelelően ez a darab is annyira tipikus indie film, hogy még az elmaradhatatlan "80-as évekbeli zenére táncolós" jelenet is menetrendszerűen érkezik benne, de például kislány karakterét is hasonlóképpen sablonosan próbálta Christensen eredetire megírni. Ugyanakkor az elvitathatatlan, hogy rendezőként nagyon érti a dolgát, a beállításai, hangulatteremtő képessége árulkodnak a tehetségéről, amikor pedig főszereplője éber hallucinációit vetíti ki a vászonra, az kivétel nélkül frenetikus pillanatokat szül.

A film legérdekesebb aspektusa viszont egyértelműen az eredeti rövidfilm sztorijába beleszőtt, kissé gengszterfilmes hatást keltő szál, amely Richie hátterének megteremtéséért felel. Egyértelműen kilóg a mű másik felét adó felnőtt-gyerek egymásra találás független filmesen bájos(nak szánt) atmoszférájából ez a sötét tónusú és lehangolóan üres világ, ugyanakkor akármennyire is bizarr élményt összevegyítve a kettő, ezek a jelenetek felelnek azért, hogy főhősünk valódi és átélhető motivációkat kapjon. Enélkül ugyanis valóban csak egy tucatalkotás lenne a Before I Disappear, de így legalább valami érdekes és értékes vonással is sikerült felruházni.

Mindenesetre nem mondanám, hogy egy kihagyhatatlan produkcióról lenne szó, amely feltétlenül többet nyújt, mint bármelyik másik hasonló darab. Egynek ettől függetlenül elmegy, szóval ha valaki meg akarja nézni, nem akarom elrettenteni tőle, főleg, ha még szereti is az ilyen stílusú műveket. De ettől sokkal eredetibb és bátrabb megközelítést várnék el egy független filmestől, mint amit Shawn Christensen itt mutatott.

7/10