A blog horrorkedvelő követőinek felzárkóztatását a múltkori Lucio Fulci-film kitárgyalása után egy újabb '80-as évekbeli olasz klasszikus, a Phenomena bemutatásával folytatjuk. A rendezőt, Dario Argento-t illik ismernie mindenkinek, aki csak egy icipici vonzalmat is érez a horror műfaja iránt. Argento direktori munkássága igen gazdag, és jórészt horrorfilmekből - pontosabban a krimi/thriller/horror keresztmetszetében elhelyezkedő giallókból - áll. A rendező úr a hetvenes-nyolcvanas években forgatta le legjobb alkotásait, azóta folyamatosan hanyatlik a teljesítménye. A Phenomenát a gyengébben sikerült alkotásai közé szokás sorolni, nekem azonban közel áll a szívemhez, és maga a direktor is kedveli - mondjuk nem az Amerikába szánt, jóval rövidebbre vágott verziót (amit Creepers néven forgalmaztak), hanem a 110 perces "normális" változatot.

A történet szerint a híres és gazdag apja árnyékában élő fiatal Jennifer Corvino (a lányt alakító Jennifer Connelly itt még maga is gyerek) egy neves bentlakásos lányiskolába érkezik Svájcba. Jennifer több szempontből is különleges teremtés: egyrészt alvajáró, másrészt valamiféle sajátos telepatikus kapcsolatban áll a rovarokkal. Az iskola környékén egy titokzatos sorozatgyilkos szedi áldozatait. Jennifer rögtön az első éjszakáján öntudatlan sétába kezd, mely során tanúja lesz egy gyilkosságnak. A lány úgy dönt, hogy a közelben rovartani kutatásokat végző mozgássérült professzor (akit a horrorveterán Donald Pleasence formál meg) segítségével nyomába ered az elkövetőnek.

Úgy érzem, az a legegyszerűbb, ha először túlesek a mű nagyszámú negatívumainak ismertetésén. A forgatókönyv egyes elemei és a párbeszédek nem túl életszerűek, egyáltalán nem logikusak. A színészek borzasztó gyengén teljesítenek, Jennifer Connelly és Donald Pleasence is csak relatíve, a többiekhez képest nyújt értékelhető alakítást. Kivételt képez ez alól az iskolai felügyelőt megformáló Daria Nicolodi, aki vitán felül nagyszerűen játszik - ő egyébként hosszú ideig a rendező Argento felesége és állandó munkatársa volt. A zenei aláfestésként használt heavy metal számok (Iron Maiden, Motörhead) nagyon kilógnak a film szövetéből, kifejezetten zavaróan hatnak. Vizuális szempontból a kor technikája néhol rányomja a bélyegét a produkcióra, a látvány nem mindenhol tökéletes, gondolok itt pl. a szentjánosbogár rajzoltnak tűnő fényességére.

Viszont a felsorolt hiányosságok mellett a film igen komoly erényekkel is rendelkezik. A vérengzések most is húsba vágóak, mint Argento esetében rendesen. A film utolsó fél órája a borzalmak olyan tárházát kínálja, ami még az olasz direktor életművén belül is erősek számít. Azokon a helyeken, ahol nem betétdalokkal operál a mű, hanem a Goblin együttes által fémjelzett szintihorroros eredeti filmzenével, a hangulat nagyszerű és utánozhatatlan, ezeken a pontokon az alkotás audiovizuális szempontból maradandó élményt nyújt. A történet dramaturgiai szempontból erősnek mondható, a mű jól leköti a nézőt, és a forgatókönyv megfelelő ütemben adagolja az izgalmakat.       

De nem pusztán ezekből a prózai okokból - véres és iszonytató jelenetek, kiváló zene, ügyes dramaturgia - kifolyólag  válhatott a Phenomena klasszikussá. A történet másodlagos értelmezési lehetőségeiről sem szabad elfeledkeznünk, amikor a filmről beszélünk. Én három irányból látom megközelíthetőnek az alkotást. Egyrészt ez egy valóságtól elrugaszkodott tündérmese, melyben a gonosz földjére és kastélyába tévedő jószívű királylányt apró lények segítik meg a bajban. A mese tanulsága alapvetően a jószívűség kifizetődésében mutatható ki. Másodsorban ez a film Argento válásának mozgóképes leképeződése, a család széthullásának horrorisztikus parafrázisa: a történetbéli Corvino-família hasonló helyzetben van, mint amilyenben Argento családja volt a film forgatásának idején, Jennifer alakja pedig a direktor valamelyik lányának az alteregójaként is felfogható. Harmadik jelentésrétegként az elkorcsosult ember és a természet tisztaságnak szembeállítását emelném ki, melyben a két oldal közötti összekötő kapcsot a rovarokkal kommunikáló Jennifer jelenti. Argento több filmjénél is komoly szerepe van az állatvilágnak (elég ha csak három filmcímet írok: Kristálytollú madár, A kilencfarkú macska, 4 légy a szürke bársonyon), így nem meglepő, ha a természetet ebben a történetben főként az állatok (rovarok) képviselik. Ezen ponton különösen érdekes, hogy Argento zseniálisan kifacsart módon, de bele bírta csempészni alkotásába az Edgar Allan Poe által írt őskrimi (A Morgue utcai kettős gyilkosság) gyilkosát is, magával a gyilkos fegyverrel együtt. Hatalmas főhajtást jelent ez az első detektívnovella szerzője előtt.

A felvillantott szempontok alapján azt hiszem már érthető, hogy miért is szeretem ezt a filmet. Egyáltalán nem tökéletes alkotás, de nyitott elmével közelítve felé számtalan "finomságot" fedezhet fel benne minden, a '80-as évek eurohorror vonulata iránt érdeklődő. Mindenképpen megéri egy próbát tenni vele, igen értékes mű!

8/10