Néha az embernek szüksége van arra, hogy megnézzen néhány szívbemarkoló drámát. Nem könnyű nézni ezeket a filmeket, viszont ami a tartalmat és a minőséget illeti, az ilyen alkotásokban van meg a legtöbb lehetőség arra, hogy valami maradandó, igazán emlékezetes szülessen. Ezt alighanem az Akadémia is így gondolta 1981-ben, ugyanis négy Oscar-díjjal honorálták Robert Redford első filmjét, amit rendezőként jegyzett.

Egy előkelő család mindennapjaiba nyerünk bepillantást, azok után, hogy a két fiúgyermek közül az idősebb életét vesztette egy baleset során. Az öccse, Conrad (Timothy Hutton) nehezen viseli a dolgot, hiszen a balesetnél ő is jelen volt, és az a tény, hogy ő túlélte a balesetet, míg a bátyja nem, bűntudatot eredményez nála. A szülők látszólag már túltették magukat a tragédián valamelyest, azonban a lakásuk falai között felszínre törnek az igazi érzelmek.

Sok hasonló filmmel találkozhattunk már, ám Redford képes volt olyat alkotni, ami megfogja a nézőt. Az anya, az apa és Conrad három teljesen eltérő személyiség, mindannyian másképp birkóznak meg a tragédia feldolgozásával. Meglepő módon az apa próbálja összetartani a családot, ő az aki békét és nyugalmat szeretne teremteni, pedig az ilyen szerepkör általában egy jól megírt, szentimentálisabb női karakter dolga szokott lenni. Conrad szenved a leglátványosabban, rémálmok, emlékképek gyötrik őt, de a gyász talán mégis az anyának jelenti a legnagyobb gondot. Neki fontos az, hogy a család hírneve ne romoljon, igyekszik folyton színészkedéssel a jó kedélyűség látszatát kelteni, miközben folyton konfliktusba keveredik a fiával és a szíve mélyén őt okolja a halálesetért.

Mint már mondtam, nem a legeredetibb dolog egy család élethazugságait prezentálni, majd a "színfalak" mögé belopózva feltárni az igazságot, de Redford filmjében érzékletesen vannak tálalva ezek a súlyos problémák. Nincsenek egyértelmű jó és rossz karakterek. Mindenkinek van elfogadható és kifogásolható nézőpontja, és őszintén szólva a gyász is ilyen: nincs receptje, nincsenek metódusok a feldolgozásra és ezzel a központi figurák sincsenek tisztában. A három családtagot megformáló színészek között brutálisan erősen működik a kémia. Mary Tyler Moore és Donald Sutherland alakítása hűen tükrözi az adott karakter pillanatnyi érzelmi állapotát, gondolkodását. A pálmát viszont egyértelműen Hutton viszi, aki meg is kapta az aranyszobrocskát. A bökkenő az egészben az, hogy rossz kategóriában. Külön dicséret jár Marvin Hamlisch-nek is, aki a film hangulatához tökéletesen passzoló főtémát komponált.

Azonban nem egy makulátlan műről van szó. Nagyon nehéz ennek a filmnek nekiülni. Nem elsősorban a témája, hanem a stílusa miatt. A történetvezetés nagyon lassú, kimért tempóban csordogál, és úgy en bloc alig történik valami. Gyakran egy-egy kulcsfontosságú érzelemkitörés az összekötő kapocs két jelenet között. Régebbi filmeknél felfigyeltem arra, amit itt is tapasztaltam néha: helyenként rettentően furcsa párbeszédek hangzanak el, mintha egy teljesen más filmből lettek volna bevágva. Illetve akad még néhány igen érdekesen kivitelezett jelenet. A képsorok többsége azért így is erős, érdemes külön megfigyelni azt is, hogy mennyire más aspektusból látja Conrad a balesetet a film elején és a film végén. Zongorázható a különbség...

Összességében az Átlagemberek egy porosodó, régimódi film, ami felett már-már kezd eljárni az idő, de még mai szemmel pont élvezhető annyira, hogy pozitív kicsengésű véleményt alkossak róla. Ma már valószínűleg egy ilyen alkotás nem jutna el szélesebb közönség felé, de 1981-ben elég volt ahhoz, hogy a Legjobb film díját elhódítsa. Egyszer mindenképp érdemes megnézni.

7/10