Ismét arra a következtetésre jutottam, hogy itt a blogon már kitárgyalt filmet szükséges lenne újra elővenni, picit leporolni és beszélni róla. Bár most az indok kissé különbözik. A nemrég megjelent Contact másodvéleményemmel ellentétben itt most nem arról van szó, hogy szükségesnek érzem kifejteni az eltérő véleményem (hiszen Danialves kolléga nem volt rossz véleménnyel a címben szereplő filmről), hanem arról, hogy úgy gondolom, hogy a másik kritikában elmaradt a film lényegi részének, fő tartalmának kitárgyalása, ami a Coen fivérek egyik legfőbb művével kapcsolatosan nagyon sajnálatos tény. Ez a kis félreértelmezés minden bizonnyal azért valósult meg, mert a The Big Lebowski egy igazán különleges filmművészeti alkotás, amit könnyű félreértelmezni, könnyű félreérteni, elsiklani az üzenete felett. Ennek oka nem csak a szörnyű magyar szinkronban rejlik, bár az is igaz, hogy az eredeti hanggal ellentétben a magyar szinkron gyakorlatilag tönkreteszi a film gondosan megteremtett hangulatát. Az igazi ok a Lebowski kettős természetéből adódik, amit máris kifejtek.

A történet felvázolásától és egyéb felvezetőktől megint eltekintek, hisz az a korábbi irományban megtalálható.

Tehát a mű kettős természete a következő. Az egyik oldalon megtalálható egy zseniálisan megalkotott világnézet, filozófia, látásmód, amely főképp a „Dude” Lebowski személyén és viselkedésén, metaforikus karakterén keresztül tárul elénk. Ő az a kilencvenes évek elején élő lusta, munkanélküli, hanyag alak, akinek a legfontosabb dolog a haverokkal való bowling, némi White Russian koktél, no meg egy kis fű. Köpenyben, gyűrött pólóban, rövidnadrágban és papucsban jár le a boltba vásárolni. Mégis ő az a személy, aki rátalált a nyugalomra és a folyamatosan felsorakoztatott komikus és groteszk idiotizmussal szemben egy józan hozzáállást mutat be (átvitt értelemben józan, bár az iszogatása ellenére konkrétan soha nem látjuk részegnek). Hiába hazudnak neki és használják ki, ő mindig megmarad a „take it easy” állapotában, hiszen valami olyan pontot talált az életben, ami túlmutat a mindennapi problémák feletti szenvedésen és aggódáson. Ennek legékesebb bizonyítéka az, hogy a bajba akaratán kívül keveredik bele, és ha tehette volna, akkor ő egy egyszerűbb megoldás mellett döntött volna. Tökéletes kiegészítése (és valamelyest ellentéte) a neurotikus félőrült Walter, aki soha nem tért vissza teljesen a vietnami háborúból.  A kettejük interakcióiból származik szinte az összes legendás mondat és jelenet, továbbá így válik igazán hangsúlyossá a film üzenete. Emellett lényegesek még a filozofikus háttér szempontjából az álomjelenetek és a narratív szál, ez tetőzi be és teszi kerekké a tartalmat, teremti meg azt a légkört, amiben ez kikristályosodhat. Én nem csak az intenzív, durva jelenetekből szeretek idézni, hanem például a nyitójelenetből is, bőven tartogat nekünk a film elemien fontos megállapításokat.

A másik oldalon az orrunk előtt ott az evidens, kézzelfogható része a filmnek, ami hasonlóan zseniális. Könnyű itt leragadni és ezt taglalni. Értem ez alatt azt, hogy a párbeszédek megírása, a kidolgozott szereplők közötti kémia példaértékű, a csavaros és legtöbbször kiszámíthatatlan sztori hasonlóan fergeteges, ráadásul a megfelelő adagolás miatt nem is fullad ki.  A színészek összhangja a rájuk szabott karakterekkel pedig ritkán sikerül ennyire jól. Jeff Bridges és John Goodman egy óriási részt tettek hozzá azokhoz az erényekhez, ami miatt méltán vált történelmivé az alkotás. Emellett még érdemes kalapot emelni a többiek előtt, akik szintén kiválóak a mellékszerepekben, közülük Philip Seymour Hoffman, Sam Elliott és Julianne Moore azok, akiket én személyesen kiemelnék. Az audiovizuális élménybe nagyon nehéz belekötni, bár azoknak, akiknek nem tetszik a Coen tesókra jellemző közlésmód, lehet, hogy ismét picit csalódni fognak. Ettől függetlenül a rendezés, a beállítások, az apró, egy-egy részletet nyomatékosító eszközök mind-mind csak dicséretet érdemelnek.

Összességében a Coen fivérek által megalkotott A nagy Lebowski tipikusan az a film, ami szinte minden téren kitűnő, nagyon odatette magát a testvérpáros. A sajátságos stílusukon, világukon és humoron túl egy olyan maradandó alkotást teremtettek, ami azért tud egy fokkal nagyobbá válni az olyan remek forgatókönyvvel rendelkező, hasonlóan sajátságos, különleges filmeknél, mint például Guy Ritchie Blöff című alkotása, mert nem csak egy egyedi, könnyen idézhető, király alkotás szeretne lenni némi társadalomkritikával, hanem egy egyetemes, az egész világra rávetíthető filozófiát, átfogó pozitív látásmódot próbál nekünk nyújtani. Nem csak a sztoriról szól, hanem egy hozzáállásról. És ha jelentéktelen kisemberként az idióta és zűrzavaros világban a nyugalmat, harmóniát, megbékélést, Jézust (vagy Buddhát, nevezze mindenki az ő tetszése szerint) szeretnénk megtalálni, akkor a vallási szentírások mellett érdemes körülnézni, mert lehet, hogy az esti bevásárlásnál találkozunk vele amint épp napszemüvegben tejet vásárol.

10/10