1984 – ben két testvér Ethan és Joel Coen kopogtatott Hollywood ajtaján a filmtörténelem valaha volt egyik legtalálóbb és legkifejezőbb címével rendelkező alkotásával. Nem csak kopogtatott, hanem berúgta azt. Olyan pofátlan módon, hogy az addigi merev kereteit széttörve egy görbe tükrön keresztül tárja a nagyvilág elé, bizonyos elemeit felnagyítva, kifordítva, mindezt stílusosan, határozottan.
A noir egy igen kedvelt műfaj volt valaha Hollywoodban. Fénykorát az 1940 – es, 50 – es években élte. Köszönhetően az olyan író géniuszoknak, mint Hammet, vagy Chandler. Irodalom és filmművészet még soha nem állt olyan közeli rokonságban, mint ebben az időben. Fekete – fehér filmek voltak ezek, melyekben kiemelt szerepet játszott az ambivalens erkölcs, a szexuális motiváció. Főhősei magánnyomozók, illetve olyan tudatos férfiak, akik füstös, alkohollal átitatott nagyvárosukban elkötelezetten hisznek abban, amit csinálnak, kitartanak elveik mellett. A korrupt, velejéig romlott világban próbáltak kiutat keresni. Valamint általában volt egy végzet asszonya „femme fatalle”, aki a háttérben irányította a szállakat.
Rövid kitekintés után térjünk át filmünkre, mely ezen klasszikus korszak újragondolása és mely az egyik, ha nem a legjobb darabja a 80 - as évek első felében bekövetkező neo - noir hullámnak.
Először is kedves Coenék a fekete látványvilágot leváltották színesre, a nagyvárost Texasba helyezték, amiről sokadjára derül ki, hogy a Világ egyik legtöbb mocskával és szennyével rendelkező pontja. Főhőseik nem whiskyt isznak, hanem tejet; az egyetlen színes bőrű csapost talpig fehérbe öltöztetik. Akkor lőnek le, mikor a fényben állsz, a végzet nagyasszonya helyett, pedig egy törékenynek és ártatlannak tűnő nőt kapunk, aki ugyanúgy sodródik az eseményekkel, akárcsak a többiek.
A motiváció itt is a szerelem és féltékenység, valamint a pénz, azonban a fő mozgató rugót sokkal inkább a váratlan események szolgáltatják, a véletlen. Senki sem érezheti magát biztonságban, még a szerelmesek sem bízhatnak meg egymásban. Gyakorlatilag, mi nézők sem tudjuk eldönteni az utolsó jelenetig, hogy minek is vagyunk valójában a részesei. Félelmetes karrierstart ez, ahol a testvérek teljes arzenálja felsorakozik, gondolok itt az éjfekete humorra, az életszerű dialógusokra, a naturális, gyakran véres jelenetekre (mely sosem tűnik öncélúnak), és az emlékezetes karakterekre.
Már a kezdő képsorokban, olyan feszültséget teremtenek, ami végig hullámzik az egész filmen, torkon ragad a felütést kezdő monológtól kezdve és nem ereszt el az utolsó kockáig. Még lélegzetvételnyi idő sincs és itt még nem jelentkezik a később jellemzővé váló fekete humor sem, mely adhatna egy kis feloldozást.
Már a kezdő jelenetnél, mikor Abby és Ray beszélgetnek az autóban, miközben szakad az eső a sötétben és közben szól az a hátborzongató, a kor követelményeinek megfelelően szintetizátoros zene, melyben az ablaktörlő mozgása szolgáltatja az ütemet, mosolyra görbül a mindenkori kritikus szája: Itt bizony filmes csemegével lesz dolgunk!
Zseniális jelzővel kell illetnem az operatőri munkát, ami élettel és zsigerig hatoló érzésekkel tölti meg a jeleneteket. A kamera sokszor árnyékként követi a szereplőket. Egyszer egy kutya szemszögével megyünk végig egy folyosón, míg máskor a gyomrunk rándul össze, ahogy Abby az ágyába zuhan.
A kissé elmosódott képekből, meg úgy az egész produktum hangulatából csak úgy árad a nyolcvanas évek, de mindeközben harminc év távlatából sem tűnik avíttnak. Bár szokás a Coen életműben háttérbe helyezni és a Fargo kisöccseként kezelni, véleményem szerint, nemcsak, hogy túlnő, az amúgy szintén kiváló utódon, de ez egy időt álló, bár érthetetlen módon háttérbe szorult remek alkotás, ami többszöri megnézésre ösztönöz.
9/10