A független filmek mindig is azzal hívták fel a figyelmet magukra, hogy valamit mindig másképp próbáltak tenni, mint a mainstream alkotók. A White Bird in a Blizzard alapötletéből például könnyen lehetett volna egy klasszikus krimit faragni, amely aztán mérsékelt sikert arat a pénztáraknál, de Gregg Araki nem ezt az utat választotta. Azonban alkotása számomra azt példázza, hogy annak ellenére, hogy valamit másohgy akart csinálni, abban nem volt már biztos, ez pontosan mi is lenne. 

Kat Connort (Shailene Woodley) egy délután azzal fogadja édesapja (Christopher Meloni), hogy édesanyja, Eve (Eva Green) egyszerűen eltűnt. A körülményeket és az okokat ők sem tudják pontosan, és mivel a rendőrség sem képes segíteni, kénytelenek beletörődni a helyzetbe. Ez a lánynak egészen könnyen megy, és az ő visszaemlékezéseiből az is kirajzolódik, miért: Eve soha nem volt boldog a házasságában, ennek köszönhetően pedig mind férje, mind lánya életét igyekezett pokollá tenni.

Jó indie-filmként mű a krimi irányába is könnyedén elvihető történet helyett inkább egy hatásos drámát akar keríteni a koncepcióból. Ezt pedig alapvetően még egészen jól teszi, elsősorban annak köszönhetően, hogy Gregg Araki pontosan tudja, hogyan kell vizuálisan működőképessé tenni egy jelenetet. Eve múltjának montázsa pont olyan színekkel teli és túlstilizált, mintha a 60-as, 70-es évek reklámplakátjairól lépett volna le, Kat és édesapja kapcsolatában pedig a tereket használja bámulatosan. Ugyanakkor amennyire jól ragad meg egy-egy pillanatot, annyira hiányzik a következetes stílus a filmjéből. Már az bevezetésben is élesen váltja egymást a túlírt, könyvszagú narráció (természetesen adaptációról van szó), az élénk képekkel és Eva Green eltúlzott játékával megtámogatott flashbackek, valamint a Kat és barátai dialógusaiba csempészett expozíció.

A forgatókönyv mintha kísérletezne, hogy melyik módszer működik jobban, de igazán soha nem találja meg, hogy a történet melyik fonalát vegye fel és hogyan mesélje el. A színészek is hol tökéletesen ráéreznek a jelenet atmoszférájára, hol pedig egészen idegenül mozognak a képernyőn. Woodleynak az általa eddig megformált karakterekhez képest egy sokkal szabadosabb erkölcsű tini szerepe jutott, és láthatólag ez nem is igazán állt testhez neki, Shiloh Fernandez pedig egyszerűen nem tudja, mihez kezdjen magával. Green teátrális alakítása is egyszer az egyszerű zsenialitás, egyszer pedig a túljátszás területére téved, az ő ellenpárjaként működő Christopher Melonit pedig minden bizonnyal azért nem érheti csak panasz, mert mindig ugyanazt kell adnia.

Ebbe az egész alkotás átható bizonytalanságba nagy mértékben belejátszik az is, hogy a cselekmény gyakorlatilag csak Kat visszaemlékezéseiben halad előre, a mű jelenében tulajdonképpen semmi más nem történik, mint hogy főhősünk különböző emberekkel beszélget a pszichológusától a barátaiig. Ezek a jelenetek pedig egészen jelentéktelenek maradnak, és tényleg csak eszköznek tűnnek a valódi, emlékekből felépülő sztori elmesélésére. A befejezés pedig ezt a hatást csak tovább erősíti: míg a múlt (a kissé szájbarágós felvezetés ellenére is) egy remek lezárást kap, addig a jelenben a rendező ügyetlenül és egészen semmitmondóan varrja el a szálakat. 

Hiába vannak kreatív elemei az alkotásnak, végig az volt az érzésem, hogy valami nem klappol benne. És tulajdonképpen ez találó: az egymás után következő jelenetek valahogy tényleg nem passzolnak egymáshoz, mintha egy történet elmesélésének az alkotók többször, többféleképpen is nekifutottak volna ugyanazon próbálkozáson belül. Ez a következetlenség és disszonancia pedig egyszerűen szétfeszíti a filmet, legyen akármennyi erénye is.

7/10