Rengeteg filmnél lehet tapasztalni, hogy mennyit számít egy jó lezárás. Néha javít, néha ront rajta, de még gyakrabban teljesen átértékeli az addig látottakat. Nem egyszer mondogattam magamban mozizás közben, hogy "a befejezésen fog itt múlni minden." És van úgy, hogy a jól megválasztott zárómomentum értelmet ad az addig feleslegesnek gondolt eseményeknek (ld. Take Shelter), vagy mint a Kapcsolat esetében, azon gondolkodunk, hogy mi a fenére dobtunk ki két és fél órát az életünkből?
Eleanor Arroway (Jodie Foster) nagyon hamar elvesztette a szüleit, gyerekkori megszállottsága azonban vele maradt: rádiójelekkel keres idegen létformákat. Ezt kutatótársain kívül mindenki időpazarlásnak gondolja, azonban hosszú küzdelem után erőfeszítéseit siker koronázza: jelet fog a 26 fényévre található Vegáról. A jel értelmesnek bizonyul, ezzel pedig rengeteg kérdést vet fel: mi lehet az idegenek célja és üzenete, valamint a további teendők? Főhősünk pedig hamarosan azt veszi észre, hogy az úttörő felfedezése nyomán egy nagy adag konfliktussal kell szembenéznie.
A produkció legnagyobb húzóneve minden bizonnyal Carl Sagan volt: az ő könyvéből készült a mű, ráadásul megtette a marketingeseknek azt a "szívességet", hogy elhunyt a forgatás ideje alatt. Sagan azonban lehetett akármekkora tudós is, az íráshoz nem értett, és ezen a forgatókönyv sem tudott sokat kozmetikázni. A bevezetés túlnyújtásának egyetlen funkciója, hogy kiindulópontot adjon a főhős és főnöke között húzódó konfliktusnak, amely azonban végül szintén céltalanul hal el. Matthew McConaughey karaktere is például remek ellenpontja lehetett volna főszereplőnknek, azonban az írók inkább a kényelmes szerelmi szál felé vitték el ezt a kapcsolatot. Hadden történetszála pedig egyszerűen csak bonyolítja a cselekményt, ahelyett, hogy mozgatná azt. Így végül a szkriptben csak úgy sorjáznak a felesleges momentumok, miközben a történetmesélés kizárólag átlátszó megoldásokkal tud operálni: szinte alig van jelenet, amely ne lenne mesterkélt vagy éppen iszonyatosan szájba rágott.
Azonban Robert Zemeckis rendezői munkája rengeteget javít az összképen: a visszatérő hosszú beállítások egyszerű zsenialitása az apró párbeszédektől kezdve a nagy pillanatokig mindenhol működik (tudom, hogy itt a nyitójelenetet szokás kiemelni, de Eleanor apjának halálakor van egy sokkal hatásosabb megoldás), a jeleneteket pedig olyan remekül strukturálja meg, hogy a bőrünkön érezni a rádiójel felfedezésének izgalmát vagy egy kilövés feszültségét, mint ahogy jól ragadja meg az értelmes idegen élet híre által kiváltott reakciókat is. Mindezek mellé abban a korban etalonnak számító effekteket kapott, amelyek nem fél kihasználni, így az alkotásnak sikerül egy meghatározó látványvilágot kölcsönözni. Mert végső soron a film mégiscsak a tudomány és a kozmosz csodáira való rácsodálkozásról szól.
... vagy valami ilyesmiről, ugyanis az utolsó fél órában érkező blődségek tömkelege azt is megkérdőjelezik, hogy az addig látottak egyáltalán szóltak valamiről. Az még a kisebbik baj, hogy egyszerre kapunk közhelyes és semmitmondó válaszokat, a jól bejáratott tudomány és hit kérdéskörben, végül pedig el nem varrt szálakat, azonban ezek az események alapjaiban kérdőjelezik meg az addigiak értelmét és szükségességét.
Így aztán lehet arról beszélni, hogy egy jóindulattal is közepes forgatókönyvet és emlékezetes rendezői munkát, de összességében ezt számomra felülírták a finálé eseményei. Mert ez a film egyszerűen maga a Csubakka-védelem: NINCS ÉRTELME. Így pedig ha a végeredmény nem is teljességgel értékelhetetlen, de legalábbis borzasztó felesleges.
5,5/10