Sziasztok, új tagként, Knight Imot néven csatlakoztam a bloghoz. Nehéz ügy pár sorban bemutatkoznom, ezért nem is próbálkozom vele. Az oldalon a közeljövőben érkező írásaim úgyis beszélnek majd helyettem arról, hogy mit gondolok egy-egy filmről, rendezőről vagy színészről. Talán ezáltal engem is majd jobban megismerhettek.

Egyszerű lenne elintézni a filmet azzal, hogy mindent elmond róla a magyar cím. Azonban ahogy az életben semmi sem egyszerű, ez a film sem hibátlan. Nézzük, hogy mibe is lehet belekötni.

A vicc az, hogy olyan sok mindenbe nem, már amennyiben egy jó felütésű, feszes tempójú, kevés, de hatásos eszközzel dolgozó thrillerre vágyunk. Valamint, ha szemet tudunk hunyni a film néha bántó logikátlanságain, mert azokból sajnos bőven akad.

Generációjának egyik legtehetségesebb zongoraművésze, Tom Selznick (Elijah Wood), színpadi lámpaláza miatt elzárkózott a nyilvános fellépésektől. Teljes szakmai katasztrófába torkolló előadása után öt évvel vállal újabb fellépést, egykori mentorának emlékére. A koncerten hirtelen egy gyilkos célkeresztjében találja magát, aki megfenyegeti, hogy megöli, ha egy hangot is elvét az előadás alatt. Adott tehát egy végtelenül egyszerű, de feszes történet, melyben a szereplők is inkább csak felskiccelt, vázlatok, igazi mélységek nélkül. Ez azonban épp elég ahhoz, hogy megismerjük őket annyira, amennyire kell. Ha pedig valakit „elhagynánk” útközben, akkor sem törik meg a lendület. Az bizonyos, hogy az érzelmek csimborasszója nem ez a film lesz.

Abban is biztos vagyok, hogy Eugenio Mira rendező Alfred Hitchcock és Brian De Palma munkásságának egyik legnagyobb rajongója. A ’lesni (nem lenne igaz, ha azt írnám, hogy lopni) csak a legnagyobbaktól érdemes’ elv alapján a film szinte minden képkockáján érződik a „mesterek keze nyoma”. Viszont mindez nem zavaró, sőt a film lüktető ritmusa mellett kimondottan élvezetes, helyenként nosztalgikus hatást is kelt. Külön pozitívum, hogy az említett lüktetés mellett a film erős klausztrofób hangulatot áraszt. Bár a színházterem kellően tágas és a kamera is nagyon szépen játszik a térrel, mégis kényelmetlenül bezárva érezzük magunkat az egész film alatt, csak percekre szabadulhatunk le a színpadról egy kis levegőért. Mindent összevetve, ha Eugenio Mira valamikor kap egy jó (vagy jobb) forgatókönyvet, akkor még okozhat a jövőben kellemes meglepetéseket.

Amit még mindenképp ki kell emelni, az a zene. Attól kezdve, hogy Elijah Wood a billentyűk közé csap, a klasszikus zene beszippant minket és tökéletes aláfestést ad a filmnek. Egy pillanatra sem tolakszik előre, mégis végig „diktálja a ritmust”. Kedvem lett volna beülni a koncertterembe és csak hallgatni, ahogy a zenészek játszanak.

Lássuk akkor a negatívumokat, mert sajnos azokból is bőven akad. Nem tudok elmenni Elijah Wood mellett. Bármennyire is igyekszik, hogy elhitesse velünk a lámpalázas, folyton a színpadtól szorongó, a hibázástól és a visszatéréstől rettegő művészt, az arcán még most is azt látom, hogy folyamatosan veszi át felette a hatalmat a(z egy) gyűrű.  És, hogy mennyire nehéz azt belehajítani a Végzet hegyének gyomrába. Szintén képtelen vagyok elhinni neki, hogy a rövid ujjaival arra lenne predesztinálva, hogy korának meghatározó zongoraművésze legyen. (A film közben többször látszik is, hogy nem az ő keze üti a billentyűket). A legnagyobb baj, hogy mindez pont a főszereplőt teszi hiteltelenné, engem ez többször ki is billentett a film közben. De ami még ennél is jobban zavart, az a rengeteg logikátlanság és blődség, amit felhalmoztak a történetben. A teljesség igénye nélkül: Elijah Wood a koncert közben úgy rohangál le-fel a színpadról, mint a mérgezett egér, hibátlanul zongorázik, sms-ezik és beszélget (mindezt egyszerre) és a film végi „összecsapás”.

Mindent összevetve a Hibátlan előadás egy olyan film, amit péntek este nyugodtan betehetünk a lejátszónkba. Nem fogjuk unottan a stop gombot keresgélni a távirányítón, néha azért egy kicsit szörnyülködünk egy-egy megoldáson, de olyan gyorsan túl leszünk rajta, mint egy ragtapasz letépésén. Egyáltalán nem fog fájni és később már nem is emlékszünk rá.

6/10