Üdvözlöm a kedves olvasókat! Gaben vagyok, az új szerkesztő. Aki olvasott régen Perfect Insanity-t, annak ismerős lehetek, amúgy meg nem hiszem. Kaotikus elméjű filmzabáló vagyok, és néha posztolok valami fröcsögést twitteren (@inyonminyon). Tematikusan az imdb top250 filmeket kezdtem el nézni, de amúgy nagy kedvenceim a krimik, sci-fi-k és tini vígjátékok (utóbbira én sem tudok logikus magyarázattal szolgálni). Alább pedig el lehet olvasni a blogra írt első kritikámat.
Nem szeretünk kiszolgáltatott helyzetben lenni. Ezért kezdünk elidegenedni egymástól, hogy ne kelljen senkitől szívességet kérni. Hogy ne érezzük a dependenciát és sorsunkért maximálisan mi és teljesítményünk legyen felelős. De néha külső okok hatására rászorulunk embertársaink segítségére, és ki kell lépnünk ebből a komfortzónából. Ezt a helyzetet próbálja feldolgozni a „Két nap, egy éjszaka".
Sandra (Marion Cotillard) kétgyermekes anya, aki nem rég épült fel betegségéből és menne vissza dolgozni, mert férje fizetéséből egyedül nem tudják fenntartani otthonukat, mire beüt a szar. Kiderül, hogy a cégnél szavazást tartottak, melynek tárgya az volt, hogy visszafogadják-e Sandra-t, vagy inkább kapjon mindenki 1000€ prémiumot, mire elsöprő többség állt a prémium mellett. Sandra-nak sikerül elérnie az újraszavazást, így marad egy hétvégéje (érted? két nap, egy éjszaka), hogy meggyőzze a többieket, hogy gyakoroljanak valamennyi empátiát vele szemben.
Ebben a filmben borzasztóan kevés a kraft. A forgatókönyv egyszerűen pocsék. Ezt komolyan egy általános iskolás is írhatta volna. El nem tudom képzelni, hogy lehet a világon olyan producer, aki azt mondta, hogy „Ebből akár film is lehetne…”. Mivel a cégnél 16-an dolgoznak, 16 különböző személlyel kell párbeszédet lefolytatnia (ami valójában kevesebb, mert akad, akivel nem is ő beszélt, akivel senki nem beszélt, és aki alapból vele volt), de mindegyik ugyanarra a két kaptafára ment.
A variáns: szegény vagyok, nekem is kell pénz, nem szavazok rád.
B variáns: na jó, annyira azért nem vagyok szegény, rád szavazok.
És ezek halvány átmenetei. Még a dialógusok is majdnem komplett ugyanazok egy-két helyen.
A film realista stílusú akar lenni, de ezt én inkább látom egy afféle kifogásnak, a számtalan időhúzó praktikára. Mint például az elnyújtott utazós képsorok, vagy az, hogy minden egyes beszélgetés elején elmondják a film alapsztoriját. Ezek a nagyon értékes percek, amit minden szekvencia elején megsarcoltatnak a nézővel, szépen hozzásegítik a nem túl tartalmas filmet ahhoz, hogy elérje a 90 perces játékidőt.
Persze most bárki beszólhatna, hogy nem értem a realista művészfilm lényegét, de ha ez az akar lenni, akkor ne történjen már meg benne olyan, hogy mindenütt Ford emblémát nyomnak a képünkbe, de minden mást próbálnak olvashatatlanná tenni. Ügyeljenek már arra, hogy ne legyen olyan szentimentális, valóságtól elrugaszkodó a vége, ami azon túl, hogy előrelátható, még ellent is mond a karakter eddigi motivációinak. És ha már a karaktereknél tartunk:
Itt mindenki majdnem ugyanaz az amúgy segítőkész figura, aki törődne velünk csak, jaj, hát meg van kötve a keze. Szóval inkább nézzük Sandra-t, az egyetlen árnyaltabb figurát. Sandra belső morálharcát az jellemzi, hogy egyfelől nem akar szánni való kéregetőnek látszani az emberek szemében, másfelől pedig minden lehetséges eszközt meg kell ragadnia, hogy megélhetést biztosítson családjának. A gond csak annyi, hogy utóbbit rohadtul nem érzi még a végére sem. Mindent a férje unszolására csinál. Néha utalgat arra, hogy hát van neki családja meg gyerekei, de minden egyes emócióját mások vélt vagy valós véleménye determinálja. Nem akarok spoilerezni, de a film vége felé tesz egy radikális lépést, aminél eldöntöttem, hogy ez a nő egy negatív, önsajnáltató szereplő, akinek a saját imidzsénél fontosabb nincs. Ami nagy kár, mert Marion Cotillard-on látszik, hogy borzasztó jó színész (az elején a Kader nevű munkatárssal folytatott beszélgetésben megmutatta, hogy tud ő éles érzelemváltozásokat eljátszani még akkor is, ha a segítségére csak a nagy büdös semmi van), de hát a forgatókönyv ellen még ő se tehet.
Pozitívumként éltem még meg, hogy nagyon szépen és sokat beszélnek benne franciául, tehát nyelvtanulás szempontjából nagyon hasznos. És még az is tud dobni a film minőségén, hogy tényleg próbál olyan érzetet kelteni, mintha mi is ott lennénk a főhőssel. Ezt a kameramozgással érik el, no meg azzal, hogy a zene csak az autórádióból szól (már ha szól).
Összességében sikerült a filmből kihozni egy olyan valóságos hatású filmet, aminél a valóság jóval érdekesebb.
4/10
