Ha egy filmre azt mondom, hogy teljesen más, mint amire számítani lehet, azt általában pozitívumként értem. Nem úgy ennél a darabnál, amely nem az egyedi és bátor megoldások útján jár, hanem tulajdonképpen annyira bizonytalan és egy helyben toporgó, hogy végső soron semmilyen úton nem jár. 

Scott és Kristin (Justin Long, Jess Weixler) esküvőjén nyitunk, ahol Lumpy (Tyler Labine), a vőfély (vagyis, ha tudunk angolul, akkor inkább a férj tanúja) borzasztóan kiüti magát. Olyannyira, hogy az éjszaka közepén részegen kizárja magát a hotelből, és egy kaktuszba dőlve meghal. Scott kötelességének érzi, hogy a nászutat lemondva eltemesse legjobb barátját. Azonban rá kell jönnie, hogy alig ismerte Lumpyt, akinek az életében az egyetlen fontos személy, mint kiderül, egy távoli kisvárosban élő tinilány, Ramsey (Addison Timlin) volt.

Az idióta vígjátékot sejtető cím ellenére itt valójában egy klasszikus indie drámával van dolgunk, amelyben csak néha tűnik fel a cím által implikált humor. Ted Koland filmje egyfajta univerzális üzenetet szeretne megfogalmazni szerelemről, szeretetről és barátságról, azonban végig csak egy kissé sután tud ahhoz a történetmesélési technikához nyúlni, amelyet a hasonló filmek már tökélyre fejlesztettek. Például nem ez az első mű, amelynek szereplői a halott rokon/barát múltját kutatják, de itt gyakorlatilag egy jelenetet nem tudnék mondani a középponti szerepbe állított házaspár szálából, amely ne lenne teljesen lényegtelen. Kapnak ugyan néhány műkonfliktust, de ezek még odáig sem jutnak el, hogy konfliktussá eszkalálódjanak, hanem csak úgy tessék-lássék lebegnek a történetben. Mondhatni, a forgatókönyv még ahhoz is lusta, hogy a klisékig eljusson.

De a másik szál is hasonlóan bizonytalan ebben a sztoriban: Ramsey egy meglehetősen élettelenül megfestett white trash környezetben vergődik, az ő történetéből pedig pont a lényeget nem látjuk: a kapcsolatát Lumpyval. Így végül kifejezetten erőltetett, ahogy zárásképpen a rendező ebből próbál csiholni valamiféle katarzist, mert valami olyan élményt hívna életre, amely soha nem volt meg a filmjében. Ugyanis a hasonló művek nagy erősségében a leggyengébb ez az alkotás: szinte semmi atmoszférája nincs, a cselekmény lassú és enervált, sok esetben pedig kifejezetten érzelemmentes, amelyet minden bizonnyal a rendre távolságtartónak tűnő beállítások generálnak. De az sem éppen a legszerencsésebb, hogy a karakterekről is alig tud valamit mondani a rendező, és összességében folyton az az érzés kerülgetett, hogy ebből a történetből pont nem azt mutatták meg, ami engem érdekelt volna.

Ted Koland tulajdonképpen fogott egy sztorit, és csak azt nem mesélte el belőle, ami valódi figyelemre tarthatott volna számot, minden mást viszont igen. Így viszont műve csak egy rakás hangzatos, de valójában üres érzelem halvány megidézése, amelyek csak szeretnének, de nem tudnak katartikusak lenni. 

5,5/10