Danialves kritikáját itt olvashatjátok a filmről.

A Frank – mint korábban már olvashattátok – számomra az év egyik legjobban várt alkotásává nőtte ki magát, ezt legfőképp a trailerek elképesztő hangulatával, az első látásra kiszámíthatatlan történetével és persze Michael Fassbender szerepvállalásával „érdemelte ki”. Őszintén szólva nem tudtam, pontosan mit várjak az alkotástól, mivel az előzetesekben látható zenei irányvonalon túl sejtettem a cselekmény mögött valamilyen személyes mozgatórugót, vagy akár Fassbender megjelenéséből adódóan egy kis pszichoanalitikus szálat. Összességében bár a szó legszorosabb értelmében nem lett igazam, a Frank még így is sokkal többet tud nyújtani, mint rengeteg műfajtársa.

Lenny Abrahamson mozgóképe ugyanis sokkal inkább szól az egy zenekarban fellépő hierarchiáról, a tagok kapcsolatáról és annak törékeny rendszeréről, mintsem kimondottan a zenéről. A főszerepet játszó banda tagjai ugyanis egyenként valódi őrültek: akad közöttük több elmegyógyintézetből szabadult alak, pár társadalomba beilleszkedni nem tudó illető, és még egy kiismerhetetlen francia ficsúr is. Ebbe a közösségbe lép be a már-már szolgai munkát végző, zenei pályáról és hatalmas karrierről álmodó, túlbuzgó főhősünk, aki bár eleinte próbál megfelelni Frank zsenialitásának, később igencsak megkavarja az együttes körüli „állóvizet”.

A film kezdetben csupán az alkotói szándékról, annak tisztaságáról és befolyásolhatatlanságáról szól, ugyanakkor a cselekményben előrehaladva az alkotók egyre inkább konkrét kérdésekre limitálják az általános elmélkedést: Mitől lesz valaki igazán zseniális? Egy igazán nagy művész „létrejöttéhez” szükséges egy kifejezett lelki trauma? Mennyire ismerjük a színpad álcája mögé bújt előadókat? A siker, vagy az alkotói szabadság a fontosabb?

Ezen kérdések metszéspontjában próbál lavírozni a történet, és vele együtt a középpontként szolgáló banda is, és bár a film teljesen konkrét válaszokat nem ad a felvetésekre, az igazán odafigyelők kihámozhatják a felszín alatt megbújó megállapításokat, amelyek akár az alkotók ars poeticájaként is szolgáltatnak. A történet mindenesetre a látszólag száraz kérdések ellenére sem engedi el a néző kezét, és végig szórakoztató, könnyed, ugyanakkor a kellő pillanatokban megfelelő drámai éllel rendelkező jelenetekkel tarkított a cselekmény, amely még azt is elmondhatja magáról, hogy a már említett kérdések mellett még a dalalkotások kulisszatitkait is meg tudja mutatni.

A Frank egy olyan film lett, amelyet valamilyen szinten minden filmszerető kedvelni fog: Abrahamson rendező és a Ronson – Straughan forgatókönyvíró duó végig nagyszerű karakterekkel dolgozott, a zenék valóban egyediek, a Maggie Gyllenhaal – Michael Fassbender – Domhnall Gleeson trió nevével fémjelzett színészgárda végig brillírozik, a történet pedig egyetemes mondanivalóval szolgál a művészetről és az élet egészéről egyaránt. A már-már tökéletes végképbe csupán a „le kerül-e , nem kerül-e le a maszk?” kérdésre adott válasz rondít bele, azonban ez a kissé szemet szúró hiba sem „képes” arra, hogy elrontsa a Frank összképét.

9/10