Ciánnal etették és itatták, lelőtték, és túlélte. Végül vízbe fojtották, és meghalt, tehát emberi lény volt, nem maga az Ördög. Grigorij Raszputyin titokzatos élete és nem mindennapi misztikus képessége a filmeseket is megihlette természetesen, gyermekéveim egyik nagy kedvence volt az Alan Rickman főszereplésével készült tévéfilm, amelyet hosszú idő után néztem újra. Kicsit csalódott vagyok, az emlékeimben ennél sokkal jobban összerakott alkotás élt, de összességében egy színvonalas darabról van szó, amelyet elsősorban a színészi alakítások miatt érdemes megnézni.

Oroszország leendő cárjáról senki sem tudja, hogy mennyire beteg: egyetlen sebesülés következtében is elvérezhet. Édesanyja adta át neki genetikusan a kórt, így saját magát vádolja fia állapota miatt. Ebben a reménytelen helyzetben jelenik meg Raszputyin (Alan Rickman), aki hipnotikus képességei segítségével meggyógyítja a cárevicset. Alexandra cárné (Greta Scacchi) a bizalmába fogadja, így II. Miklós cár (Ian McKellen) is eltűri az udvarnál. Azonban a szerzetes nem él éppen szent életet, és a személye egyre jobban árt a cári család tekintélyének, ez pedig végzetes lehet a trónra nézve, így Raszputyin sorsa megpecsételődik...

Őrült volt a legendás szerzetes vagy szent? Erre nem kapunk választ a filmből, azt viszont érezhetjük, hogy mekkora erő a szilárd hit, illetve milyen sebezhető még az uralkodó család is, ha megtalálják a leggyengébb pontját, amely ebben az esetben a cárevics betegsége, illetve az anyai szeretet. Nem politizálnak az alkotók, a történelem csak háttér, a cári családra és Raszputyin személyiségére helyezik a hangsúlyt. És az alapvető probléma is ez a filmmel, hogy nem találták el a jó arányt, így mindenképpen hiányérzete marad a nézőnek. Igazából sokkal többet tudunk meg az uralkodó családról, mint a szerzetesről, nem helyeztek rá túl nagy súlyt, hogy megismerjük az ő nagyon is érdekes alakját. Természetesen nem hagyták ki azt a ziccert, hogy látványos és jól világított jelenetek sorában tegyen csodát a cáreviccsel, és naná, hogy minden nőt elcsábít, aki az útjába kerül, legyen az szajha, vagy főhercegnő, és az italt sem veti meg, nem unatkozunk, viszont a sok felületes részből nem áll össze az egész kép: ki volt Raszputyin valójában? Szent szörnyeteg vagy csak egy kiváló hipnotikus képességekkel rendelkező szerzetes, aki gátlások nélkül kihasználta a cárné lelkiismeret-furdalását, hogy minél nagyobb vagyonra és befolyásra tegyen szert? Tényleg igazi hatalmat akart, vagy a hite hajtotta? A film alapján egy labilis személyiség volt, aki csak sodródott az eseményekkel, nem irányította őket. Démoni erőkkel játszott, amelyek végül erősebbek voltak, mint ő maga.

A cári családot sokkal jobban megismerhetjük, mint Raszputyint. II. Miklós nem volt nagy uralkodó, viszont kiváló férj és apa volt, aki valószínűleg sokkal boldogabb lett volna, ha az uralkodás helyett szeretetteinek szentelhette volna minden idejét. A cárné az erősebb egyéniség kettejük közül, azonban a fia iránt érzett szeretet elhomályosítja a látását, és nem veszi észre, mennyire kihasználja a szerzetes. A cárevics a betegsége miatt jóval érettebb a koránál, és isteníti Raszputyint, mert neki köszönhetően egy rövid időre boldogan élhetett családja körében. A cárlányok nagyon háttérbe szorulnak, de így is túl sok karakterre kell(lene) figyelnünk, ezért nincs ezzel probléma. Azzal viszont igen, hogy amilyen jól indul a történet (jó dramaturgiai húzás, hogy a cári család csontjainak megtalálása közben a cárevics kezdi el mesélni az eseményeket), olyan gyorsan laposodik el. Raszputyin halála után pedig végképp szétesik a film, nagyon sziruposra sikeredett a végjáték. De legalább Koncz Gáborral vigasztalhatjuk magunkat (mivel részben nálunk forgattak, ezért neki jutott az a "megtiszteltetés", hogy szitává lőhette a Romanovokat), és azzal, hogy azért vannak nagyon szép pillanatai a filmnek, de nem sikerült túllépni az önéletrajzi filmek örök átkán, vagyis azon, hogy túlságosan szájbarágósan mesélik el a történetet az alkotók, így nem lesz több, mint egy szép, de egy kicsit üres történelmi tabló. Az operatőri munka kiváló (Ragályi Elemér nem véletlenül kapott érte Emmy-díjat), a vágások jók, a kosztümök mesések.

Alan Rickman lubickol a szerepben, kár, hogy nem kapott jobb forgatókönyvet, de ennek ellenére kiválóan bemutatja a szerzetes belső harcait, a saját démonjaival való küzdelmet, a mély hitét, ugyanakkor a gyarlóságát is, hiszen egy olyan ember került a hatalom közelébe, aki nem volt erre méltó, így egyre inkább az önpusztításba menekül. Sikerült megmutatni a gyenge jellemű embert a legenda mögött, nem véletlenül halmozták el díjakkal a kiváló színészt ezért az alakításáért. Greta Scacchi és Ian McKellen szintén kihozzák a maximumot a szerepükből, főként a színésznő érzékeny játéka tesz hozzá nagyon sokat a történethez. 

Uli Edel (aki egyébként nemrégiben ismét nálunk forgatott, az Adrian Brody főszereplésével készült Houdini-tévésorozatot dirigálta le) elveszett a részletekben, nagyon sok kiváló jelenet látható a filmben, de összességében nem kevés hiányérzete marad a nézőnek. Kaptunk szép családi jelenteket a Romanovoktól, érzelmileg túlfűtött jeleneteket Raszputyintól, de nem tudtuk meg, amire igazán kíváncsiak lettünk volna: ki volt ez az ördögien vonzó, ugyanakkor rémesen taszító személyiség, aki ekkora befolyásra tudott szert tenni? 

Látványos, de kissé unalmas életrajzi film, amelyet Alan Rickman alakítása miatt érdemes megnézni elsősorban.

7/10