Napjaink képregényfilmes őrületének megvan az a hátránya, hogy a szuperprodukciók farvizén rengeteg kisebb alkotás próbál érvényesülni azzal, hogy képregényből készültek. A legtöbb ilyen műnek azonban pont az a problémája, hogy pusztán ezzel próbálnak érvényesülni, mert sok más érdemük nincs. A The Scribbler pedig ugyan nem egy nézhetetlen darab, de pontosan jellemző rá mindez.

Suki (Katie Cassidy) disszociatív személyiségzavarban szenved. A diliházból ugyan kiengedik, de csak azzal a feltétellel, hogy a Juniper Tower névre hallgató átmeneti szállásra költözik, ahol folytatja a kezelését a "Siamese Burn" névre hallgató géppel, amely egyenként tünteti el számos személyiségét. A kezelés előrehaladtával a szomszédok közül egyre többen követnek el öngyilkosságot, Suki pedig egyre jobban kezd aggódni, hogy legsötétebb oldala, a Scribbler teszi ezt a gép használata során. Azonban sokkal jobban fél attól, hogy a Scribbler nemcsak egy kiirtandó személyiség, hanem az ő valódi énje.

Ha nem írják ki a film elején, akkor se lett volna nehéz kitalálni, hogy képregény-adaptációról van szó. Az agyonstilizáltság, a kissé értelmetlen narráció, a túlírt szövegek és az öncélú hatásvadászat mind erről tanúskodnak. De mint az szavaimból kivehető, az alkotás világának egy cseppnyi legitimitása sincs, és sokkal inkább tűnik a Sin City és társai majmolásának. Semmi logika nincs abban, hogy miért zárnak össze egy rakás őrültet felügyelet nélkül egy lepusztult toronyházban, miért kell a pszichiáterekre vonatkozó flashbackeket erőltetett áldokumentarista eszközökkel megjeleníteni, vagy hogy a főhős számtalan személyiségéből miért csak egyet látunk, miközben a többi csak a fejében duruzsoló hangokban jelenik meg. Egyszóval a produkció rengeteg aspektusán látszik, hogy a "csak nézzen ki jól" gondolat vezérelte az alkotókat, azzal pedig nem törődtek, hogy ez miből táplálkozna történetileg.

Hozzáteszem, ha elfogadjuk a film világát olyannak, mint amilyen, egy egészen élvezhető darabot kapunk, amelynek megvannak a maga rejtélyei, bizarr karakterei, ezek pedig alapvetően jól tartják mozgásban a sztorit. Szükség is van erre, ugyanis a másik nagy probléma ezzel a művel, hogy meglehetősen céltalan és esetleges. Igen kevés dolog van, amely előrehajtaná a cselekményt, ezek közül a gép esetleges használata az egyik, azonban a funkciótlan visszaemlékezések vagy az éppen csak keretet nem adó keretes szerkezet elég sokat vesznek el ebből a lendületből. Összességében pedig az sem mondható el filmről, hogy a befejezés olyan eget rengetően nagy revelációt tartogatna, amely miatt érdemes végigülni ezeket a kisebb kitérőket.

Ismét egy olyan produkcióval van tehát dolgunk, amely receptektől és lelketlen utánzástól várja a sikert, nem pedig a bátor és eredeti megoldásoktól. Ezt figyelembe véve talán jobb is, hogy egy-két további hibának köszönhetően valószínűleg gyorsan a feledés homályába fog merülni, mielőtt egyáltalán még megtalálhatná a közönségét. Már ha egyáltalán lenne közönsége.

6/10