A film megtekintésére a Jameson CineFesten volt lehetőségünk!
Az öregedés éppúgy az emberi lét elkerülhetetlen velejárója, akárcsak a halál, azonban mint utóbbi esetében, úgy előbbinél is fontos az, hogy hogyan éljük meg, fogadjuk el a megmásíthatatlant. A Land Ho! erre a kérdésre próbál könnyed és humoros választ adni, azonban a cselekmény egysíkúsága alaposan belerondít a film terveibe.
Mitch (Earl Lynn Nelson) és Colin (Paul Eenhoorn) ex-sógorok, akik „rokoni” kapcsolatuk megszűnése után is megpróbálták megtartani barátságukat. A két öregúr most együtt próbálja átélni élete vélhetően utolsó nagy kalandját: Mitch közbenjárásának – és főleg pénzének – köszönhetően Izlandra utaznak, ahol látszólag minden megmaradt álmukat valóra válthatják.
A Land Ho! története első látásra abszolút jó táptalajt szolgáltathatna egy kielégítő alkotásnak, hisz a pár évvel ezelőtti Bakancslista is ugyanezekből a hozzávalókból kotyvasztott egy igencsak jó filmélményt. A Land Ho! azonban elköveti azt a hibát, hogy túl távoli perspektívából engedi csak szemlélni a főszereplőit, ebből adódóan pedig végig elhidegült érzéseket táplálunk főhőseink iránt, azaz a velük való együttérzés már itt gellert kapott.
A filmnek ugyanakkor ezen a rendkívül mély hibán túl vannak testes pozitívumai is: a jól alkalmazott zenék, a 
szép fényképezés, és a valóban feelinges tájak nagyszerű hangulati elemként vannak jelen, ebből fakadóan a történet alaphangulata igencsak maradandó tud lenni, még úgy is, hogy a poénok csak fél gőzön pörögnek, és maximum méretes mosolyokat váltanak ki a nézőközönségből.
A Land Ho! tehát igencsak kétoldalú alkotás, hisz egyrészt egy rendkívüli hangulatos road movie, amely – főleg az izlandi táj közbenjárásának köszönhetően – végig nagyszerű képeket tartogat, ugyanakkor két főhősünk sokszor papírszagú dialógusai, és a jellemük kibontatlansága méretes hiányérzetet hagy azokban, akik veszik a bátorságot a megtekintésre. Egyszer mindenképp érdemes megnézni, azonban világmegváltást senki se várjon az alkotástól.
6/10
