Egyik ismerősöm hívta fel a figyelmem arra, hogy Robin Williams milyen érdekes személyként marad fenn örökké a filmes világban. Kiemelte, hogy ő az a színész, akivel kapcsolatosan szinte minden nézőnek van egy nagy filmes élménye, még akkor is, ha az éppen adott mű nem tartozik a legnagyobb kedvencei közé. Ebből már nem nehéz levezetni azt, hogy Williams életműve valójában nincs teletömve hatalmas klasszikusokkal. Ha jobban utánanézünk, akkor a következő rajzolódik ki: Robin Williams egy ügyes színész, aki tudja, hogy hogyan keltsen nagy hatást a közönségben, ám „csak” pár igazán jó alakítással rendelkezik és „csupán” néhány kiváló alkotásban, illetve több egészen jó filmben kapott szerepeket. Minden bizonnyal komikusi múltjából eredeztethető az a mágusi képessége, hogy még egy rossz karakteren keresztül is megpróbálja megfogni a nézőt, még a ripacskodástól és a félig-meddig jó rögtönzéstől sem riadva vissza. Egy kétélű fegyver, amit ő meglehetősen jól forgatott. Most pedig következzék az egyik olyan filmje, amely kapcsán kollégám már kifejtette, hogy egy jó darabról van szó, de úgy érzem, hogy néhány dolgot helyre kell tenni.

Az én értékelésemben a Jó reggelt, Vietnam! egy alapból középszerű vígjáték, amelyet csak a néhány igencsak erős pozitívum húz ki a szürke középszerből (ezeket később taglalom) és néhány veszélyes készen kapott gondolat, illetve néhány nagyon furcsa mondanivalóval átitatott jelenet teszi óvatosan kezelendő anyaggá. A sztorit másodvéleményről lévén szó, nem ismételném át.

Bár sokan a végtelenségig idézhető darabnak tartják, valójában nem ilyen egyszerű a képlet. Sok poén fekszik, amelyeknek nagy része nem is a rádiózás közben hangzik el. Azonban nagyon sok erőltetett ripacskodás is belekerült, nálam ennek ékes mintapéldája a híres-hírhedt „Jó reggelt Vietnam!” nyitómondat, amelyet ha valós helyzetben meghallanék a rádióban, azonnal kikapcsolnám. A főszereplő személyiségével kapcsolatos problémák pedig ott rejlenek, hogy a készítők nem igazán tudták eldönteni, hogy Cronauer akkor most egy zseniálisan lehengerlő showman, vagy pedig egy tehetséges és megnyerő lúzer legyen. A kettő együtt sajnos nem megy, és mindkét esetben kissé túlzásba estek.

A film igencsak erős kritikával is szolgál a hadseregnek, megemlítik a koreai háborút, politikát, a médiát és a cenzúra működését, jól van bemutatva a hihetetlen kulturális szakadék a két ország között, a korrupció. Ott van még ugye a híres montázs a What A Wonderful World dallal, és még ezer más pazar részlet. Mind erős pontjai a filmnek, ám gyakran befigyel néhány olyan szekció, amelyek szemöldökráncolásra adnak okot. Például az, hogy a helyi lakosok többször megkérik Adriant, hogy tanítsa meg őket baseballozni, aztán ez a film végén be is teljesül, és mindenki hatalmas mosollyal az arcán ujjong ennek. Valóban ez a legfontosabb? Tényleg reális, hogy a vietnamiak a leginkább amerikai sport importjára lennének rászorulva egy háborús helyzetben? Nem hiszem, ez csak a saját szokások, tradíciók előtérbe helyezése a másikkal szemben. A másik a Cronauer és Tuan közötti párbeszéd, ami szintén nagyon elgondolkodtató, és a srác sztorija a legerősebb drámai elem a filmben. Ám furcsa, hogy amint kiderül Tuanról, hogy ő robbantott, Adrian habozás nélkül ellenségnek bélyegzi, mintha az addig kialakult köteléknél a politikai különbség erősebb lenne. Ez egy alapvetően jó gondolkozású intelligens, de a saját társadalmi normáin felülemelkedni nem tudó emberről árulkodik, akibe az ország és a közösség normái már annyira bele vannak ivódva, hogy nem tud kiemelkedni a benne kialakult ellenség-barát képből. Úgy gondolom, hogy az ilyen és ehhez hasonló üzenetek nem feltétlenül pozitívak, egy ilyen filmben tágabb értelmezésre lenne szükség. Azt már meg sem említem, hogy többször elhangzik a filmben, hogy az Egyesült Államok csak segíteni van ott az országban, az ő országukért harcol (végtelen leegyszerűsítés). A szerelmi szál esetében a lezárás megfelelően drámai, de a sztoriban súlytalan.

A zenére, az operatőri munkára és a színészi játékra viszont egy rossz szavunk sem lehet. A rádióban gyakran felmerülő konfliktusok okán a kor zenei repertoárjából egy méretes és minőségi szeletet ismerhetünk meg. Az operatőri munka a gyönyörű és tartalmas vágóképektől kezdve az ügyes beállításokon keresztül példás munka. A színészek közül ugye Williams az, aki egy nagyon pörgős teljesítménnyel kerül a központba, ám vannak mellette olyan egyéniségek, akiket muszáj megemlíteni. Bár a komikumból adódóan kissé karikaturisztikus szerepeket játszanak, Whitaker és Kirby kitettek magukért.

Összességében tehát a Good Morning, Vietnam tele van tűzdelve remek ötletekkel és mondanivalóval. Sok poén telitalálat, sok kritika a lényegig hatol. Éppen ezért szomorú, hogy a komoly részeknél olykor félrevezető, olykor leegyszerűsítő, olykor pedig háttérbe szorítja a mondanivalójának a lényegét, a vietnami tragédiát, hogy Uncle Sam utasításainak is félig-meddig eleget téve összemaszatolja a képernyőt, vagy teret engedjen egy kis ostoba majomkodásnak. Óvatos fogyasztásra ajánlom, már csak a gondolati próbálkozás és a látvány miatt is, de ügyeljenek, hogy ne a baseball maradjon meg. Az egyik legerősebb közepes jegyet adom neki.

6/10