Az első Michelin-csillag maga a csoda, a második hatalmas büszkeség, a harmadik felhőtlen öröm. A Costes-nél folytak a könnyeim, az Onyx-nál már "csak" küszködtem a sírással, a Borkonyhánál nagyon boldog voltam, de annyira már nem hatódtam meg. Bizony, nálunk is dübörög a gasztroforradalom, amelynek már nemzetközi szinten is megmutatkoznak az eredményei, mára 3 olyan éttermünk van, amelyik egy Michelin-csillaggal büszkélkedhet, de ez még csak a kezdet, van mit behoznunk, hiszen a nálunk jóval fejlettebb gasztrokultúrával bíró országokban ennél több csillag is előfordul. Például Franciaországban, ahol még egy kisebb településen lévő étteremnek is lehet egy csillaga, de a következőhöz már minőségi lépésre van szükség. Vagy egy jó szomszédra. Erről szól a film: a francia és az indiai konyha találkozásából szó szerint csillag születik, miközben természetesen a romantika sem megy kirándulni. Soha nem volt még nagyobb kedvem megkóstolni a tengeri sünt, de sajnos azt kell mondanom, hogy ebből a filmből hiányzik néhány összetevő ahhoz, hogy megkapja a maximálisan adható csillagot.

A Kadam család étterme leég Indiában, a tűzben az édesanya is életét veszti. A Papa (Om Puri) úgy dönt, hogy Franciaországban kezdenek új életet. Eleinte céltalanul bolyonganak az országban, azonban egyszer csak elromlik az autó fékje, így kénytelenek megállni egy kisvárosban, ahol a család feje úgy érzi, megtalálta a helyet, amit keresnek. Azzal a hangyányi problémával azonban szembe kell nézniük, hogy pont velük szemben egy Michelin-csillagos étterem áll, amelynek tulajdonosa, Madame Mallory (Helen Mirren) nem örül túlságosan az új jövevényeknek, ezért hamarosan kitör a gasztroháború...

A rendező és a főszereplő miatt nagy várakozással ültem be a moziba (gondolom, nem csak én, szép számban jelen voltunk ugyanis  a teremben, ami Tatabányán azért nem mindennapos jelenség egy gasztrofilmnél). Hatalmas kedvencem a Csokoládé című film, ezért hiába rendez mostanában olyan bájos, de jelentéktelen filmeket újabban Lasse Hallström, mint pl. a Hacsi, a leghűségesebb barát, bíztam benne, hogy a francia és az indiai konyha rejtelmeibe tartalmas történet keretében vezet be bennünket, Helen Mirren pedig garancia volt arra, hogy a színészi játékban nem lesz hiba. Jól szórakoztam, jó néhány receptötlettel beljebb vagyok, de nem hatott meg igazán a film, bájos és szerethető, de tökéletesen felejthető alkotás született.

Jól kezdődik a történet, hamar megkedveljük a Kadam családot, a papa és Madame Mallory közötti "háború" rendkívül szórakoztató, azonban amikor helyreáll a béke, elfogy a szufla, kezdenek elszürkülni a karakterek, az utolsó negyedóra pedig határozottan klisés és szirupos, nagyon kár érte. A karakterek alapvetően jól meg lettek írva, a papa igazi indiai családfő, aki mindent megbeszél a feleségével, még annak halála után is, ragaszkodik a gyermekeihez, még akkor is, ha ez a fia jövőjét veszélyezteti, de végül természetesen jobb belátásra tér, ráadásul legnagyobb döbbenetére lassan megkedveli a kiállhatatlan francia nőszemélyt ,aki annyira különbözik tőle, de mégis összeköti őket a gasztronómia szeretete. Mert az mindegy, hogy a Michelin-csillag a cél, vagy "csak" a vendégek kivételes ízélménnyel történő megajándékozása, a zsigerekben élő konyhakultúra szeretete ugyanaz, természetesen totális támadást indítanak az alkotók a néző ízlelőbimbói ellen, ahogyan azt kell. De ez sajnos nem elég, Madame Mallory alakja nem kicsit lett felszínes (természetesen Helen Mirren van olyan jó színésznő, hogy mindent kihozzon a szerepből, ezért ez nem nagyon feltűnő), a fordulatok kiszámíthatóak, minden karakternél tetten érhető a kötelező jellemfejlődés, de nem lép túl egy tévéfilm színvonalán, ezért nem tud igazán érdekes lenni a történet.

A rendező nem igazán döntötte el, hogy miről és főleg kiről szóljon a történet: Hasszánról, Madame Mallory-ról, a papáról, a családról, a Michelin-csillagos éttermek mindennapi életéről, a francia és az indiai konyha találkozása sem sikeredett olyan ütősre, mint amilyen lehetett volna. Nagyon szépek a képek, de egy idő után sajnos eltűnik belőle a tartalom, ezért hiába a romantikus szál, a fiatalok szerelme közel sincs olyan jól megírva, mint a papáé és Madame Mallory-é. Az operatőri munka kiváló (azok a fények!), a vágások jók, a zene nem igazán sikerült maradandóra, ahogyan sajnos a film sem.

Helen Mirren ugyan nem a főszerepet játssza, de természetesen ennek ellenére az ő jelenetei a legemlékezetesebbek, mindenkit lemos a vászonról, tökéletesen megmutatja a karakter minden színét, kellően hűvös és sznob kezdetben, majd kellő ütemben lágyul meg a szíve, és engedi közel magához az indiai családot. Om Puri méltó játszótárs, a Hasszánt alakító Manish Dayal tisztességesen helytáll, de az igazi mélység hiányzik az alakításából, Charlotte Le Bon tökéletesen felejthető.

Lasse Hallström szép, szívet melengető, de sajnos elég felszínes filmet rendezett, nem sikerült elérni a Csokoládé színvonalát. Ugyan van némi társadalom politikai él a történetben, de csak nagyon érintőlegesen, nem annyira, hogy zavaró legyen, így viszont nem több a történet, mint egy Michelin-csillagos mázzal leöntött teljesen átlagos film, amelynek a francia és az indiai konyha sem tud igazi fűszert adni.

Bájos, de felejthető gasztrofilm, amelyet Helen Mirren miatt érdemes egyszer megnézni.

6/10