Azon gondolkodván, hogy milyen filmmel emlékezzek meg Robin Williamsről, a sok klasszikus helyett egy kissé elfeledett darab ugrott be egy évtizeddel ezelőttről. Elsősorban az szólt mellette, hogy még ennyi idő múltán is élénken élt bennem néhány pillanata, de nem elhanyagolható az sem, hogy a halál komoly szerepet kap a történetben, amely több ponton is hátborzongatóan fonódik egybe a színész sorsával.

A mű egy alternatív jelent mutat be, ahol a Zoe nevű implantátum segítségével az emberek születésüktől fogva megörökíthetik az emlékeiket. Ennek semmi más funkciója nincs, mint hogy haláluk után ezeket az emlékeket felhasználva az ezzel foglalkozó vágók egy profi filmet készítsenek az életükről a rokonoknak. Alan Hakman (Robin Williams) is egy ilyen vágó, aki egyben arról híres, hogy a legundorítóbb emberek memóriájába is hajlandó belemászni, és egy tisztességes és pozitív képet mutató filmet kihozni belőlük. Legfrissebb megbízatását is emiatt kapja, azonban az emlékekre az implantátum ellen küzdő csoportok is vadásznak, mindeközben pedig egy gyerekkori traumájának feloldása is felsejlik az emlékek mögött.

Sokszor már akár 2-3 év után is nehezemre esik felidézni egy-egy film eseményeit, azonban ennek a műnek a történetét nagy vonalakban még az újranézése előtt is el tudtam volna mesélni. Omar Naim ugyanis egy olyan kreatív és fordulatos sztorit rakott össze, amely évente jó, ha egy tudományos-fantasztikus alkotásnak sikerül. Az alapötlet aprólékos kidolgozása, a cselekmény átgondolt felépítése mind azt mutatja, hogy az író-rendezőnek valóban szívügye, esetleg régóta dédelgetett álma volt ez a projekt. Egyben pedig a direktornak sikerült egy egészen mellbevágó képet nyújtania a halálról és az ezzel kapcsolatos szociális berögződésekről. (Amely a főszereplő friss eltávozásának fényében most egészen hátborzongató és morbid vonásokat ölt.) De ettől még az alkotás lelketlen marad.

Ugyanis a pazarul felépített csavarok és a kifejezetten jó gondolatok mellől éppenséggel csak az emberi vonás hiányzik belőle. Még a karaktereknek is inkább funkciójuk van, mint szerepük, a főszereplő is inkább egy jelkép (mint ahogy azt tulajdonképpen ki is mondják a filmben), mintsem egy hús-vér ember. Robin Williams ugyan hiába fogja meg jól ezt az oldalát a szereplőnek, életet lehelni belé ő sem tud. Ez pedig minden mesterien felépített történetnek el tudja venni az élét, mint ahogy az itt is történik. 

A Vágott verzió végső soron egy nagyon érdekes gondolatkísérlet, de az emberi dráma híján néhány "mi lenne, ha?" kérdéssel még nem tudja elérni, hogy valóban elgondolkodtassa a nézőt. Ettől függetlenül mint egy egyedi, de nem túl megterhelő sci-fi-thriller, műfaján belül még mindig a jobbak közé tartozik.

7,5/10