Pozitív véleményemet a skandináv filmgyártással kapcsolatban már többször is megénekeltem, azonban az egyik kedvenc északi filmemről még nem írtam, egészen mostanáig. Keserédes dráma, amit a klasszikus dramedy közegbe mégsem sorolnék be. Egy nagyon megosztó izlandi filmről van szó, de ha az ember fogékonyabb a szélsőségesebb alkotásokra is, akkor egy nagyon szórakoztató másfél óra várhat rá.

Hlynur (Hilmir Snaer Gudnason) amolyan nagyra nőtt gyerekként tengeti az unalmas hétköznapokat. Közel a harminchoz még mindig édesanyjával él, ő tartja el a léhűtő fiát. A decemberi ünnepek idején az anyuka spanyol barátnője, Lola (Victoria Abril) érkezik látogatóba, aki szilveszter éjjelén össze is akaszkodik Hlynur-ral. A bökkenő csak az, hogy a spanyol lány az édesanya leszbikus szeretője, aki ráadásul teherbe is esett a szilveszteri kaland során. Hlynur monoton élete egy csapásra fenekestül felfordul.

A film történetét leginkább a 19-20. századi orosz groteszk irodalomhoz tudnám hasonlítani. Persze ezeknek többségében a szex nem igazán játszott szerepet, de a konfliktusok, a szereplők gondolkodásmódja és a fordulatok ezzel a világgal nagyon is rokoníthatók. Nem lehet eldönteni, hogy ez egy lazább hangvételű dráma-e vagy egy komolyabb hangulatú vígjáték. Klasszikusnak számító gegek nincsenek igazán a filmben, a humorforrást a történet abszurditása adja. A helyszínnek nagyon fontos szerepe van, az időjárás és maga a zord és fagyos izlandi környezet remekül szimbolizálja Hlynur életét. Izlandon ugyanis az év nagy részében esik a hó és fagypont alatt van a hőmérséklet. Főhősünk élete hasonlóan céltalan és monoton, aki mint egy messiásként tekint Lolára, a spanyol szerető. Az ő származása sem lehet véletlen, hiszen a mediterrán helyről érkező nő, magával együtt hozza a felolvadást, a forróságot Hlynur napjaiba.

Az a jó a 101 Reykjavíikban, hogy nem lehet vele melléfogni. Dekára pontosan ugyanazt nyújtja, amit az ember előzetesen elvárna. Ebből is látszik, hogy Baltasar Kormákur rendező akkor tud igazán élni, ha kis hazájában forgathat. A másfél órás játékidő folyamán egy karakterfejlődés kálváriáját követhetjük nyomon. Hlynur-ból egycsapásra felnőtt lesz és fontos dolgokat kell mérlegelnie. Ha ez egy hollywood-i film lenne, akkor biztos teletűzdelték volna a filmet giccses mondanivalóval és könnyfakasztónak szánt jelenetekkel. Nem hazudtolja meg önmagát a film, végigmegy Kormákur saját, kompromisszumok nélküli elképzelései szerint. Akinek tetszik, tetszik, akinek nem, nem. Ez egy roppant szimpatikus attitűd.

A színészi játékok nem túl kimagaslóak, de nem is kell, hogy azok legyenek. Javarészt ismeretlen, izlandi színészek tűnnek fel, ezáltal sokkal hétköznapibbá válik az egész koncepció. Bármennyire is bizarr az egész szituáció, ha jobban belegondolunk, ilyesmi sok családban megtörténhet és hasonló esetekre bizony sor is kerül. A jelenetekre sem a sírva röhögős effektus a jellemző, hanem az éjsötét humor, amikor már tényleg kínjában röhög a látottakon az ember.

Kiegyensúlyozott, sallangmentes és a végletekig szórakoztató darab a 101 Reykjavík, akit csak azoknak tudok ajánlani, akik valami frissebb élményre vágynak, unják a sablonokat és szeretik az elvontabb alkotásokat. Mondanivalót sem nélkülöző, időtálló remekmű (a lezárás pedig fantasztikus), amire 9-esnél rosszabb osztályzatot semmiképp sem tudok adni.

9/10