A börtönfilmek sem az a műfaj, amelyben túl sok alkotással árasztanának el minket, egyedül a Szupercella ugrik be az utóbbi időből. Most viszont érkezett egy újabb képviselője a zsánernek, amely ráadásul képes egy kissé más szemszögből megfogni a témát. Még ha ezt nem is teszi igazán jól.

Eric Love (Jack O'Connell) a fiatalkorúak börtönéből kerül a felnőttek közé, ahol rögtön kisebb hírnevet vív ki magának erőszakos és nyughatatlan természetével. A fiút rögtön igyekszik pártfogásába venni egy kisebb terápiás csoporton ügyködő szociális munkás, Oliver (Rupert Friend), ugyanakkor nem csak ő igyekszik helyes útra téríteni a srácot: ugyanis történetesen ennek a börtönnek a lakója Neville (Ben Mendelsohn), aki nem más, mint Eric apja. Főhősünk pedig hamarosan arra kényszerül, hogy válasszon a két oldal között.

Nem lepett meg, hogy utólag kiderült, a forgatókönyvíró Jonathan Asser saját élményei alapján született a film: a börtön világa olyan aprólékosan van kidolgozva, mint még talán egyetlen filmben sem. Így aztán akár a börtönszlengről, akár egy bökő elrejtéséről vagy éppen a rabok egymás közötti kapcsolatáról van szó, mindig tud valami érdekeset és meglepőt mutatni a mű. Mindezt anélkül, hogy különösebben hollywoodias megoldásokhoz és fordulatokhoz nyúlna, így a hitelességében sem keletkezik törés. A színészek pedig remekül adnak vissza az egészen egyszerű börtönarcoktól a komplexebb személyiséggel rendelkező főszereplőkig gyakorlatilag mindenkit. Pedig ilyen karakterekkel nem volt ez egyszerű.

Adott a két fő szálat mozgató Oliver és Neville, akikről jelentőségükhöz képest istenigazából alig tudunk meg valamit, így aztán a forgatókönyv nem is tud egyikük kapcsolatára sem építeni Erickel, hanem két szék között a padlóra esik. A mellékszereplők viszont még rosszabbul járnak, náluk már az is nagy dolog, ha meg tudjuk különböztetni őket egymástól. Azt pedig még nehezebb összerakni, hogy egymással milyen kapcsolatban állnak és mit akarnak, márpedig bőven van kavarás ebben a börtönben is, csak éppen nekünk félmondatokból és utalásokból kell összeraknunk a képet.  Engem kifejezetten zavart az is, hogy a csoportalkalmakon nagyjából egyszer sem töltöttünk két percnél többet, mintha teljesen irreleváns lenne, hogy mi történik ott és miért lenne jó az a főszereplőnek. Ily módon én magam is folyton elbizonytalanodtam, hogy a produkció végső soron miről akar szólni, mire kéne figyelnem, és igazán nem is tudott magával ragadni.

Jellegükben ugyan egészen más alkotások, de az elmúlt évekből például Az elítélt vagy a Menekülők is sokkal összeszedettebb képet tudott mutatni a rácsok mögötti életről. A Starred Up nagy erénye velük szemben inkább az, hogy minden hatásvadászattól mentes, átlagos történetet tud elmesélni érdekesen, még ha nem is kifejezetten jól. Ezzel pedig van annyira különleges, hogy hiányosságai ellenére is érdemes adni neki egy esélyt.

7,5/10