Megszámlálhatatlan akadállyal találja szembe magát, aki igaz történet megfilmesítésére vállalkozik: a történet szerkezete, hősei, fordulatai sokszor ezerszer messzebb állnak egy hatásos produkció dramaturgiájától, mint azt az izgalmas koncepció kapcsán elsőre gondolnánk. Paul Greengrass sem kerülhette el ezeket a nehézségeket, azonban zseniálisan hidalta át őket. Méghozzá azzal, hogy egyáltalán nem is foglalkozott velük.
A 2001. szeptember 11-ei események gondolom senkinek nem kell bemutatnom, ez a film mégis erre vállalkozik: visszaadja ennek a reggelnek a történéseit, elsősorban a United Airlines 93-as járatára fókuszálva, amely arról lett híres, hogy az utasok a gépeltérítőket legyőzve saját életük árán akadályozták meg a terrorakciót.
Az az elképesztő ebben a produkcióban, hogy semmi filmszerű nincs benne, és mégis működik. Az első egy órában gyakorlatilag a különböző légiforgalmi irányítókat láthatjuk, ahogy próbálnak lépést tartani a helyzettel, miközben néhány vágóképen a címszereplő utasai esznek, beszélgetnek, vagy éppen olvasnak a repülőn. Greengrass tulajdonképpen egy dokumentumfilmes aprólékosságával tár elénk minden nüansznyi momentumot a nap történéseiből, többek között olyan elemeket felhasználva, mint a tőle megszokott kézi kamerás fényképezés (amely, ha nem látványos akciókat kell rögzítenie, remek hangulatteremtő), az események valódi szereplőinek újrahasznosítása (a földi személyzet szinte kivétel nélkül önmagát játssza), a cselekmény perspektíváját pedig kizárólag a szereplők szemszögére limitálja. Ezzel pedig pont a legnagyobb buktatót kerüli ki: hogy filmjét egy giccses, hatásvadász alkotássá silányítsa. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a végeredmény ne lenne hatásos, éppen ellenkezőleg: a New York-i repülőterek irányítótornyaiból végignézett becsapódások, a radarképek és telefonok ketrecébe zárt légiforgalmi irányítók tehetetlensége, az utasok rémülete magukért beszélnek. A mű feszült, az események tudatában is izgalmas és semmi szükség nincs arra, hogy a rendező ezen felül még mondani is akarjon valamit. (Érdekesség ehhez kapcsolódóan, hogy a stáblistán nem fedeztem fel forgatókönyvírót, mintha Greengrass maga is tagadni akarta volna, hogy bármiféle alkotó munkát végzett a valós történések hiteles bemutatásán kívül.)
A nagy realizmusnak is vannak azért hátrányai, nekem például kifejezetten furcsa volt, ahogyan a film vége felé tulajdonképpen a légiforgalmi irányítók teljesen elfelejtődtek, és az addig alig használt utasoké lett a főszerep. Akik még a film közepén is meglehetősen személytelennek érződtek, amely mögött ugyan értem azt a szándékot, hogy az alkotás nem egyéniségekről, hanem a kollektív cselekedetükről akart szólni, de például a pilótáknak és stewardesseknek legalább jutott valamiféle háttér, míg az utasok csak egy névtelen és arctalan massza voltak.
Összességében viszont még így is műfaján belül az egyik legjobbnak mondható, ha pedig az igaz történeten alapuló filmek között mérem meg, messze ki is magaslik. Így nézve pedig igazán szomorú, hogy még az USA-n belül sem lett különösebben nagy siker, és relatíve gyorsan a feledés homályába merült. Ráadásul mivel az amerikaiak balfaszságáról szólt, még Oscart sem kaphatott.
9/10