Bevallom őszintén, néha már belefáradok az aktuális filmek dömpingjébe, és hogy sok esetben újra és újra ugyanazokat a hibákat követik el. Ilyenkor érdemes elővenni egy 40 éves alkotást, ugyanis ilyenkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem állunk olyan rosszul. Ugyanis akármennyire is nem éli most fénykorát például a sci-fi, a szóban forgó darabnál csak jobb alkotásokat termeltek ki az elmúlt években az alkotók.

A távoli jövőben minden vegetáció kihalt a Földön, és csak az Naprendszerben keringő űrhajóinkon létezik maradékuk. (Azt ne kérdezzétek, hogy ez miért jobban megvalósítható egy űrhajón, mint a saját bolygónkon.) Egy ilyen hajó személyzetének tagja Freeman Lowell (Bruce Dern), aki 3 társával és a világon mindenkivel ellentétben szereti a növényeket és az állatokat. Éppen ezért hatalmas sokként éri, amikor parancsot kapnak az üvegházak felszámolására. Miközben társai örömmel rohangálnak élesíteni az atomtölteteket (mert ehhez feltétlenül atom kell, és erre a célra még tartanak is egy rakás bombát csak úgy), Lowell azon agyal, hogyan tudná megmenteni szeretett növényeit és állatait.

Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor rossz hírem van: ezzel nagyjából le is tudtuk a történet lényegi részét. De nemcsak arról van szó, hogy a maradék egy órában alig történik valami, hanem hogy annak még sok jelentősége sincs. Persze azért érdemes kitérni arra is, hogy a cím biztosan nem a film tempójára vonatkozik, hiszen a 90 perces játékidő itt nem egy pörgős filmet, hanem inkább egy nagyon elnyújtott rövidfilmes koncepciót takar.

Szóval az a helyzet, hogy a mű fő konfliktusa gyakorlatilag meg is oldódik rögtön az első fél órában, onnantól kezdve pedig azt nézhetjük, hogyan üti el Lowell az időt. Nem mintha az említett konfliktus eleve túl érdekes vagy kidolgozott lett volna, ugyanis tényleg kimerül annyiban, hogy van egyrészről mindenki, aki ki akarja irtani a földi flórát és faunát (mert csak), valamint van főhősünk, aki meg akkora hippi, hogy akár az egész Woodstockot is kilőhették volna az űrbe, nem lenne különbség. Ennek megfelelően a film gondolatisága és hasonlóan eltúlzott és leegyszerűsített, érezhetően inkább a közönség sokkolása, mintsem elgondolkodtatása volt a cél. Pedig még egy ilyen szituáció is adhatott volna érdekes gondolatoknak helyet, akár a főszereplő értékeinek háttere, akár az ő belső vívódása, vagy a sztori hátteréül szolgáló szituáció bemutatása kapcsán.

Ugyanakkor Lowellnek végül is van érdekes oldala is, amelyről nem igazán tudom eldönteni, hogy a koncepció része, vagy Bruce Dern játszik borzalmasan rosszul. Mindenesetre a látottak alapján "főhősünk" egy kissé visszamaradott, viszont enyhén szociopata személyiségnek tűnik, ami végül is jól illeszkedik a történetbe, csak van egy olyan sanda gyanúm, hogy a készítők egyáltalán nem antipatikusnak akarták láttatni a karaktert.

A pozitívumok azért ne maradjanak el: kifejezetten tetszetős, hogy nem sajnálták a pénzt, időt és energiát arra, hogy részletgazdag és kreatív díszleteket és effekteket készítsenek. Még akár a film olyan irreleváns elemei kapcsán is, mint egy biliárdasztal. Illetve a szövegkönyv is korrekt, legalábbis a forgatókönyv sekélyességének szintjén nézve.

Összességében viszont egy nevetségesen bugyuta és naiv koncepció ez, amely sem forma, sem tartalom szempontjából nem állja meg a helyét. Főleg, ha olyan alkotások mellé állítom oda, mint A kelet, amelyet sokkal inkább tudnék ajánlani, ha valaki ökoterroristákat szeretne nézni.

4/10

(SPOILER Nem tudom kinek a fejéből pattant ki, hogy a természetbuzi főhősünk jó ideig nem jön rá, hogy a növényeknek napfény kell, de alaposan tarkón kéne csapkodni az illetőt.)