Ritka az, amikor egy filmkészítő ugyanolyan erővel uralja mind a film stílusát, mind a szubtextusát. Nem a “mondanivaló” szót használom, mert a mondanivaló azt jelentené, hogy a Kreuzweg ítéletet mond valami felett, vagy deklarál valamit, de ez távolról sem igaz. A Kreuzweg kérdéseket vet fel, szemlél, elborzaszt, és nem lehet elválasztani azt, amit mond attól, ahogy mondja. A 14 éves Maria egy német fundamentalista katolikus család gyermeke. A felekezet, aminek tagja, úgy véli, hogy a jelenlegi katolikus egyház, pápástól mindenestől túlságosan liberális, szóval nincs táncika, nincs fagyi, morózus önsanyargatás annál inkább. Maria úgy dönt, szentté fog válni, de nem is szentté, hanem egyenesen mártírrá. Csak ugye, ehhez előbb meg kell halni. A film Krisztus keresztútjának 14 stációját követi végig 14 fix hosszúbeálításban. Minden beállítás előtt megjelenik az adott stáció címe (nem katolikusoknak: a dolog azzal indul, hogy Krisztust halálra ítélik, azal végződik, hogy Krisztust eltemetik), majd egy 5-10 perces snittben láthatjuk, hogy az adott stáció hogyan jelenik meg ennek az egyébként átlagos német lánynak az életében.

Dietrich Brüggemann, a film rendezője érezhetően a Michael Haneke nevével fémjelzett iskola tagja, de a mozdulatlan hosszúsnitteket más előjellel használja, mint osztrák kollégája. Brüggemann filmjében minden snittnek abszolút fontossága van, az hogy a snittek hosszúak, nem azt jelenti, hogy unalmasak lennének, sőt. A jelenteket a párbeszédek és a drámai szituációk uralják, amik fölött ott lebeg az állandó suspense: a néző az első jelenettől (“Jézust halálra ítélik”) tudja, hogy a kislány meg akar halni, a többi szereplő viszont nem. Így azok, bár erről fogalmuk sem lehet, de egyre vadabbul terelik a lányt a lassú öngyilkosság felé, vagy épp szakítják el azoktól a szereplőktől, akik az élet felé vonnák Mariát. Minden egyes jelenetben megdöbben az ember, hogy a főszerepet játszó Lea van Acken mennyire borzongatóan jó színésznő, valamennyi képkockán uralja a vásznat. Társai sem maradnak el mellőle, nem is maradhatnak, hiszen az ilyen hosszúbeállítások megkövetelik a hibátlan játékot, mert a színészi hibák nem korrigálhatók utólag vágással.

A tempó és a rendezési hibák sem, de Brüggemann magabiztosan dirigálja a filmet, soha nem arról van szó, hogy 10 percig kell egy arcközelit bámulnunk, a beállítások bár hosszúak, ettől még dinamikusak. Az elsőben egy asztal körül ülnek mester és tanítványai (a pap és a gyermekek), itt bevezetést kapunk a szakadár katolikus szekta abszurd világképébe, a rendező pedig a tömeg mozgatásával teremt vizuális dinamikát. A másodikban Maria családjáról kapunk képet, itt egy természetben készült családi fotó keretei adják a kompozíció kereteit, a háttérrel és előtérrel való játék a dinamikát. Később előfordul, hogy bár a kamera mozdulatlan, kocsira van szerelve, így a háttér állandó mozgásban van. Ez ettől még maradhatna egyszerű stiláris játék, de éppen azért nem lesz az, mert amikor viszont megmozdul a kamera, annak éppen attól lesz jelentése, hogy korábban nem mozdult, hiszen a kamera mozgása (és a mozgás iránya is) a lélek mozgását jelenti, és miután ezt a film kizárólag a stílusával is képes kommunkálni a közönség felé, nincs más választásom, mint megemelni a kalapom a rendező előtt.

Azért pedig már külön pont jár, hogy a Kreuzweg a humortól sem mentes. Elég kellemetlen egy lány haldoklását nézve nevetni, de az embernek nincs más választása. A fundamentalista keresztény logika annyira hihetetlenül abszurd, hogy nem lehet rajta nem röhögni, viszont ennél is durvább, hogy a rendező a stílussal kondícionálja a nézőt bizonyos hatásokra. Hozzászokunk a lassú, mozdulatlan képekhez, ahol minden egyes részletre figyelünk, mert van rá időnk. Na, ilyenkor, ha a lányát bömbölve sirató anya elé az asztalra a temetkezési ügynök váratlanul egy, a kelleténél harsányabb színű doboz zsebkendőt helyez, nincs más választásunk, mint röhögni. Nem jóízűen, hanem önmagunkat ostorozva közben, akár a film szereplői, ezzel értve meg még tisztábban a mentális állapotukat. Na, ezt nevezem hatáskeltésnek.

A Kreuzweg olyan film, ami pontosan tudja, hogy mit csinál, éppen ezért ijesztő. Nem ijed meg sem a témájától, sem pedig a nézőjétől, mindkettőből a maximumot préseli ki. Úgyhogy csak azoknak javaslom, akik tudják vállalni, hogy teljes egészében egy filmre bízzák magukat, nekik viszont nagyon. 

8/10