Igen, a zene megvan, és a a film? Nem, nekem sem. Pedig legendákat hallottam róla, ideje volt megbizonyosodni róla, hogy tényleg olyan jó film-e. Tényleg az

A második világháború nagy csatáiról rengeteg film készült, vég nélkül lehetne sorolni a látványos, és nem is rossz alkotásokat, azonban a hadifoglyok valahogy kimaradtak a hősi eposzokból. Ez érthető, hiszen a háborúról a győztesek készítettek filmeket, és  nem szívesen tettek említést arról, hogy nem volt fáklyásmenet a győzelem, akadtak sötétebb periódusok is a hadi cselekmények során. Vajon lehet izgalmas és érdekes történetet mesélni néhány angol hadifogolyról, úgy, hogy igazi akcióra csak a végső nagy összecsapásban kerül sor? Bizony, lehet!

A japán hadifogoly tábor vezetője döbbenten nézi a mindenki által ismert zenére fegyelmezetten bemasírozó angol katonákat, és nem zárja a szívébe a vezetőjüket, Nicholson ezredest (Alec Guiness), aki ragaszkodik ahhoz, hogy a hadi előírásoknak megfelelően a tiszteket nem engedi dolgozni a táborban. Kissé elfajul kettejük vitája, az ezredest azonban nem sikerül megtörni, végül az ő véleménye diadalmaskodik. Azonban a történet csak most kezdődik, ugyanis Saito ezredes (Sessue Hayakawa) megosztja azt a problémáját Nicholson ezredessel, hogy az életével felel azért, hogy elkészüljön a híd, amit építenek a Kwai folyón. Az angol tiszt úgy dönt, megmutatja a japánoknak, mennyivel különb náluk a brit nemzet, és mindent megtesz, hogy az a bizonyos híd időben megépüljön. Azonban ezzel elárulja a szövetségeseket, vajon a döntő percben képes lesz arra, hogy elpusztítsa az általa létrehozott építményt?

Elég hosszú a film, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy végig körömrágva figyeltem az eseményeket, de attól még összességében nagyon erős drámát kaptunk, ami ritka egy háborús filmnél. A forgatókönyv nagyon jól sikerült, habár ennyi év után már kicsit porosak a párbeszédek, de azért a karakterek közötti konfliktus mélysége és a történet szépen kidolgozott íve semmit sem veszített az erejéből. 

Habár vannak benne látványos elemek (főleg a végső leszámolás természetesen), de azért ez elsősorban egy kamaradarab, egy kis helyen összezsúfolódott emberek drámája, a közöttük lévő viszonyokat, kis és nagy csatákat mutatja be. Az ezredes hősies kitartása, amiért Saito ezredes elkezdi csodálni a brit tisztet, majd ahogyan Nicholson lassan, de biztosan a híd építésének fanatikusává válik, és a végső konfliktus önmagával, mind-mind nagyon szépen megírásra kerültek a kiváló forgatókönyvben, amely méltán kapott Oscar-díjat (amelynek akkoriban még valóban volt szakmai és erkölcsi értéke).  

De nem csak a két ezredes szellemi párbajáról és a brit tiszt belső konfliktusáról szól a történet, egy másik szál is található a történetben, egy amerikai hadifogoly, a szoknyabolond, nem kicsit felületes Shears (William Holden) fejlődéstörténete, akinek sikerül megszöknie a táborból, mégis visszatér (na, nem önként, de a végére ez már teljesen lényegtelen lesz), hogy kiszabadítsa a társait. A szemünk előtt alakul át felelősségteljes igazi tisztté, akinek még az élete sem drága, hogy végrehajtsa a küldetést. Már azért a képért érdemes megnézni a filmet, amikor ránéz Nicholson ezredesre, és ezzel ráébreszti arra, hogy mi az ő igazi feladata angol tisztként. A legendás zene átszövi a filmet, rengeteget tesz hozzá a dráma erejéhez, akárcsak a kiváló operatőri és vágói munka. Ritka jó háborús film, valóban kiemelkedő a kategóriájában, nem véletlenül őrizték meg a szívükben a nézők még ennyi év után is.

Alec Guinnes nem véletlenül kapott Oscar díjat a szerepért, tökéletesen belakta a karaktert, pontosan láthatjuk, milyen fázisokon megy keresztül az ezredes, hogyan menekül bele a  lelki túlélés érdekében a híd építésébe, hogyan válik a rabjává, és végül az utolsó pillanatban hogyan hozza meg a megfelelő döntést. Saito ezredes alakítóját, Sessue Hayakawát szintén jelölték a díjra, ugyan ő végül nem kapta meg, de attól még az alakítása nagyon erős, méltó ellenfele Nicholson ezredesnek. William Holden játéka szintén kiemelkedő, Jack Hawkinsnak is vannak szép pillanatai.

David Lean-nek is jutott egy Oscar a hétből, teljesen megérdemelten, nagyon jó filmet rendezett, amelyből nem hiányoznak a rá jellemző gyönyörű természeti képek sem, azonban ezúttal a drámai hatás, a színészi játék került előtérbe, és bár messze nem tökéletes a film, és az idő vasfoga nem kímélte, de azért természetesen méltán lett belőle legenda.

Egy film, amelyről mindenkinek a zene jut az eszébe, holott a film is kiemelkedő alkotás, kötelező darab!

8/10