John Krokidas első komolyabb, nemzetközileg is visszhangot keltő rendezésével nem kisebb feladatot vállalt be, mint a beat-kultúra születésének vászonra vitelét. Segítségül pedig olyan színészek szolgálatát vette igénybe, mint Daniel Radcliffe vagy Michael C. Hall. Lássuk: Allen Ginsberg, Jack Kerouac, Lucien Carr egyetemista éveinek bemutatásáról, és a beat generáció születéséről milyen filmet tudott rendezni a fiatal angol direktor.
A beat-kultúráról dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy az 1950-es években tűnt fel az Egyesült Államokban, az irodalomban, a filmben és a zenében is megjelent. Az irodalomban (ami a film témája) főleg a nonkonformista tulajdonságok jellemezték, emellett a műfaj úttörői lázadtak a háborúk, és a fogyasztói társadalom ellen is. A beat-irodalom a legnagyobb alakjai többek között Jack Kerouac, Allen Ginsberg, Neal Cassady, Gregory Corso voltak.
Krokidas filmje ennek a mozgalomnak a születését, kezdetének fontos momentumát próbálja többek között bemutatni. Allen Ginsberg (Daniel Radcliffe) bejut a Columbia Egyetemre, ahol rögtön összeismerkedik Lucien Carr-ral (Dane DeHaan). Lucien korántsem mondható problémamentesnek. Folyamatosan lázad, az egyetem, az aktuális világnézet ellen, ebbe a közegbe pedig Allent is belerángatja. Allen itt ismerkedik meg Jack Kerouac-kal, (Jack Huston) aki akkor még nem befutott író, de többek között A tenger az én testvérem című novelláját már megírta (sokáig egyébként úgy tűnt, hogy ez a műve elveszett, végül 2009-ben adták ki). A történet középpontjában Carr áll, ő az, aki az egész társaságot összetartja, és ő az, aki képtelen szabadulni a szebb napokat is látott irodalomtanártól, David Kammerertől (Michael C. Hall). Kettejük kapcsolata egyébként a történet előrehaladtával egyre fontosabb lesz. Carr képtelen írni, de a lázadás utáni vágy benne van meg a leginkább. Sok energiát szív el a többiektől, de legalább annyit vissza is ad.
Krokidas a beat-kultúrát csak felszínesen akarja bemutatni. Éppen csak annyit akar közölni, hogy tudjuk, hogy volt, tudjuk, hogy a 20. század irodalmának egyik legfontosabb irányzata. A probléma az, hogy a film megtekintése után ezt nem igazán lehet elhinni. Mert a vásznon néhány fiatal, piáló, drogozó egyetemistát látunk, akik hangoztatják, hogy valami újat akarnak, valami olyant, ami a szakállas, merev hagyományokkal szakítani akar. Viszont azt nem tudjuk meg, hogy pontosan mit szeretnének, hogy mit takar az általuk vallott világnézet. Tehát film abszolút nem adja át, hogy a II. világháború alatt néhány fiatal, sötét szobákban, olyan irányzatot alkotott, amely az elkövetkező évtizedeket meghatározta. Ehelyett képet kapunk néhány kölyökről, akik ízlelgetik az életet, álmodoznak, egymásba szeretnek.
Daniel Radcliffe-nek nincs könnyű dolga. Gyerekként ismert lett, most pedig nem kisebb feladat áll előtte, mint lemosni magáról a Harry Potter szerepet. Ettől még elég messze van, és az Öld meg a kedvesedben mutatott alakítása sem feltétlenül viszi előbbre. Nagyon sok helyen érezhető egyfajta modorosság a játékán, hogy mindenképp azt akarja, hogy az általa közölt érzelmeket észrevegye a néző. Vele kapcsolatosan is igaz a közhely: a kevesebb, néha több. Michael C. Hall is kicsit hasonló cipőben jár, bár mindenki Dexterének több komolyabb szerepe is volt, de a legtöbb nézőnek róla az igazságot osztogató sorozatgyilkos ugrik be. Az ő alakítása egy fokkal jobb Daniel Radcliffe teljesítményénél, de – ha nem is olyan mértékben - a Radcliffe-nél leírtak nagyjából nála is igazak. Viszont Dane DeHaant nyugodtan ki lehet emelni. Rá abszolút a könnyedség, a fickósság jellemző, ezáltal sokkal hitelesebb is az alakítása.
Az Öld meg kedveseid egy remek film is lehetne, ehhez viszont sokkal alaposabb munka kellett volna Krokidaséktól, viszont ők inkább a könnyebb utat választották. Ennek ellenére is egy érdekes filmnek nevezhető, arra legalább elég, hogy a megtekintése után a néző kicsit felháborodva utána olvasson, hogy valójában mi is történt.
6/10
