Valóban olyan nagy bűn a szerelem, hogy 50 éven keresztül kell vezekelni érte? Kell-e bolygatni a múltat, akarjuk tudni, hogy mi történt az örökbe adott gyerekünkkel? Létezik megbocsátás? Elég-e az istenhit ahhoz, hogy békében éljünk magunkkal? Ez csak néhány, a film által felvetett kérdés, és nem, nem kapunk mindenre megnyugtató választ, de attól még nagyon jó nézni ezt a nagyon jól sikerült alkotást.
Martin Sixsmith (Steve Coogan) nem most éli a legszebb napjait. Kiégett, cinikus újságíró, aki éppen állás nélkül van, próbálja rávenni magát, hogy megírja a tervezett könyvet, de nagyon nem sikerül neki. Ebben az állapotában találkozik Philomena (Judi Dench) történetével. A mélyen vallásos ír asszony 50 évvel ezelőtt egy szép nap emlékeként leányanyaként szült egy szép kisfiút. Akkoriban ez főbenjáró bűn volt, az apácák vették magukhoz őt és a kicsit, akit aztán örökbe adtak egy amerikai házaspárnak. Philomena élete alkonyán meg akarja tudni, mi történt gyermekével, és ehhez igénybe veszi Martin segítségét. Az újságíró először csak pénzkereseti forrásként tekint a feladatra, azonban ahogy egyre jobban megismeri és megkedveli az asszonyt, aki teljes mértékben különbözik tőle, egyre inkább érdekelni kezdi a történet, mindent megtesz, hogy kiderítse az igazságot. Sikerül is neki, de ezzel csak a felmerülő kérdések száma növekszik...
Nem gondolom, hogy Steve Coogan ezért a forgatókönyvért Oscar díjat kapna (akkor sem, ha a BAFTA-t megkapta), de attól még jól sikerült, főleg ahhoz képest, hogy milyen könnyen lehetett volna matiné ebből az igaz történeten alapuló filmből. De nem lett az, pedig igazából semmi különleges nincs a történetben, éppen ezért nehéz lekötni a nézők figyelmét. Nem is sikerül a film egészében megtenni ezt, de szerencsére nagyrészt erősek a jelenetek, a párbeszédek sem közhelyesek, a karakterek nagyon jól megírásra kerültek. A történet lezárása lehetett volna ütősebb is, így eléggé szirupos lett a vége, messze van a katarzistól, de a színészi játéknak köszönhetően mégsem marad nagyobb hiányérzet a nézőben.
Martin és Philomena teljesen különböző karaktere nagyon jól működik a filmvásznon, remekül kiegészítik egymást. A cinikus, ateista újságíró és az istenfélő, egyszerű asszony megvívja a saját kis harcait, végül természetesen összebarátkoznak. Martin a néző helyett tesz fel a kézenfekvő alapkérdéseket Philomenának (hogyan lehet 50 évig eltitkolni egy ilyen horderejű ügyet, és miért éppen most kell a végére járni, stb.), aki a maga szempontjából nagyon is logikus válaszokat ad erre. Nem biztos, hogy egyetértünk vele, de teljesen át tudjuk érezni a tragédiáját, megismerjük a motivációit. Mindkét karakter jelentős jellemfejlődésen megy át a történet során, még az antipatikus újságírót is megkedveljük a végére.
Judi Dench jutalomjátéka ez a film. A kiváló színésznő természetesen tökéletesen kelti életre a figurát, a karakter minden mélységét megmutatja, egy-egy arckifejezésével képes olyan érzelmeket kifejezni, amelyekhez másoknak rengeteg szövegre lenne szüksége. Nagy fájdalom a mozirajongók számára, hogy egyre súlyosbodó szembetegsége miatt már sajnos kevés alkalmunk lesz csodálatos játékában gyönyörködni. Steve Coogan nem vele azonos kaliber, de tisztességesen helytáll mellette.
Stephen Frears személyében értő rendezőre talált a film, az ő neve garancia volt arra, hogy nem sekélyes, semmitmondó alkotás fog születni. A színészvezetés természetesen tökéletes, és bár a katarzistól messze vagyunk, mégis nagyon szépen vezetett drámához van szerencsénk.
Judi Dench jutalomjátéka egy jó filmben, kötelező darab!
8/10
