Joel és Ethan Coen duója kétségkívül a filmvilág legnagyobb aktív rendezői közé tartozik, ezt a rangos elismerést egyedi stílusukkal, nagy igénnyel összerakott filmnyelvükkel és jobbnál-jobb produkciókkal érték el. Nem csoda, hogy minden filmszerető ember felkapja a fejét, ha a tesók újabb projectbe vágnak; én is így  voltam legfrissebb filmjükkel, az Inside Llewyn Davisszel, amely ugyan másféle élményt tartogatott, mint amelyet előzőleg vártam, de ez inkább a pozitívumok méretes listáját gyarapítja.

Llewin Davis folkzenész, aki nem kedvtelésből, hanem megélhetési szándékból próbál helytállni a színpadon, és ha korábban szerette is az előadói életet, ez a szikra már kialudt benne. Filmünk az Ő pár napjába enged betekintést, amelyeken keresztül megismerhetjük a showbiznisz bukópontjait és a folk – és egyetemes zenevilág sava-borsát a ’60-as évek szűrőjén keresztül.

Mint ahogyan azt anno a Nyomorultak kritikámban is kifejtettem, véleményem szerint zenés filmet a moziba küldeni mostanság nem épp szerencsés választás. Nem arról van szó, hogy ezeket a műveket nehéz jól megcsinálni (persze ez is relatív), sokkal inkább a nézői lélektan átalakulása tette kockázatossá ezeket a „vállalkozásokat”. Az Inside Llewyn Davis is ebben a kategóriában indul, filmnyelvében keverve a zenebetéteket (amelyeket teljes egészében meghallgathatunk) a párbeszédekkel, mindezt zsáknyi stílusossággal és igazi ’60-as évekbeli hangulattal nyakon öntve.

Szerencsére mint annyiszor, Coenék most is értik a dolgukat, és rezzenéstelen kézzel vezetik Llewyn Davis szimbolikusan kiragadott , néhány napos életképét , mértékletesen, de kellő hozzáértéssel vegyítve a tragikumot és a komédia elemeit. Coenék pedig ebben igazán jók: egy rövid időintervallumban játszódó sztorit is rengeteg tartalommal, erős párbeszédekkel és igazi drámával tudnak megtölteni, és a megszokottakhoz mérten a már említett hangulatot is végig a kezükben tartják.

A film legnagyobb pozitívumát ugyanakkor nem a rendezés tartogatja, sokkal inkább Oscar Isaac zsenialitása mögött rejlik, aki minden apró mozzanatban a karakter által megkívánt eszközökkel és  cinizmussal jár el, ezzel emberközelivé varázsolva az amúgy (szándékosan) bunkó és arrogáns Davis karakterét, ezen felül pedig egyszerre énekel  és gitározik zseniálisan a játékidő  egésze alatt.

Coenék tehát újra nagyszerű filmet alkottak, amelyben az előzetesen elvártakkal szemben nem csupán egy valódi sorstragikumot, egy lecsúszott és elkallódni „igyekvő” jellemet ismerünk meg, de ebben a relatíve rövid történetben benne van minden, amivel egy előadóművésznek számolnia kellett anno, és számolnia kell (hatványozottan) a mai napig is. Nem mondható el, hogy korszakalkotó mestermű született, de a lassú folyású történettel, nagyszerű (és Oscar díjra jelölt) fényképezéssel és az élőben felvett, hangulatos zeneszámokkal talán egyszer majd kultfilm lehet. Nem csak a témáról, de egyetemes mértékekben is. Reménykedem ebben, ez a film megérdemelné.

9/10