"Az emberélet útjának felén

egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, 

mivel az igaz utat nem lelém"

Folyamatosan Dante Isteni színjátékának ezen sorai jártak a fejemben, amíg néztem a filmet. Vagyis közel sem felszínes a film, dacára annak, hogy a felszínességről szól.

Fellini klasszikusáról mindenkinek az a nem kicsit hatásvadász kép ugrik be, amikor Anita Ekberg a Trevi kútban fürdik. Engem inkább Marcello Mastroianni játéka érdekelt, és persze kíváncsi voltam a legendás filmre. Nagyon hosszú, és időnként nem kicsit unalmas, de összességében egy nagyon is komoly mondanivalójú, értékes alkotásról van szó, amely méltán nyerte el 1960-ban a Cannes-i filmfesztivál fődíját.

Meglepő képsorokkal indul a történet: egy Krisztus szobrot visznek helikopterrel Róma felett. A zajos eseményről a sajtó is tudósít, többek között Marcello (Mastroianni) is, aki egy bulvárlap munkatársaként tevékenykedik, és lubickol a felszínes társadalmi életben. Azonban ő csak tudósít a gazdagok és befolyásosok életéről, ő maga nem él túl fényesen, és a menyasszonyával, Emmával (Yvonne Furneaux) is komoly problémái vannak. Amikor a lány öngyilkosságot kísérel meg, komoly érzelmi válságba kerül. Ebben a helyzetben találkozik munkaügyekből kifolyólag az amerikai filmsztárral, Sylviával (Anita Ekberg), akivel eltölt egy őrülten mámoros éjszakát (igen,többek között a Trevi kútnál is ekkor zajlanak az események), azonban happy end helyett fájó üresség lesz a kaland vége. Marcello rájön, hogy felszínes, értéktelen életet él, megpróbál életmódot változtatni, azonban ez nem megy könnyen. Vajon sikerül valódi művésszé válnia, elszakadni a felső tízezer léha világától?

Mai szemmel nézve nagyon lassú és vonatott a film, de attól még nagyon is mai kérdéseket feszeget. A média napjainkban sokkal fenyegetőbben része a mindennapjainknak, mint a 60-as években, és még jobban manipulálja a közvéleményt, mint akkoriban. A fotósok, újságírók hada lohol a "sztárok" után, hatalmas felhajtást csapnak az elég felszínes életet élő hírességek körül. Mi pedig menekülünk a szürke, hétköznapi életünkből a csillogásról szóló hírekhez, vagyis a helyzet nem valószínű, hogy a jövőben változni fog. A filmben az egyik lesifotóst hívták Paparazzónak, innen ered a paparazzo kifejezés, amit ma már mindenki használ. 

A forgatókönyv nagyon jól sikerült (dacára annak, hogy időnként tényleg nagyon unalmas részek vannak benne mai szemmel nézve), elsőre elbűvöl bennünket a gazdagok és híresek világa, aztán Marcelloval együtt mi is kezdünk megcsömörleni a felhajtástól, azaz benne vagyunk a történetben, szurkolunk, hogy sikerüljön a váltás, a főszereplővel együtt próbálunk választ kapni arra a kérdésre, hogy a tisztes polgári életmód, a magas művészet adhat-e békét, teljes életet lehet-e élni önmagunkba zárkózva, kizárva a fecsegő külvilágot. Ez a nagyon is komoly, mély kérdés felvetésének bemutatása persze unalmas értelmiségi zsánerfilm lenne, ha nem lennék a nagyon erős képsorok, amelyek nem véletlenül váltak legendássá. Tényleg ijesztő, ahogy Fellini halálpontosan bemutatja, mennyire befolyásolja az embereket a média, milyen üres, értéktelen életet élnek az irigyelt filmsztárok, akik igazából bábok csupán a producerek által uralt filmek világában. Ezen túl még egy kapcsolati drámának is szemtanúja lehetünk, ami szintén ismerős lehet a mindennapokból: Marcello és Emma nem tud egymással és egymás nélkül sem élni, zsigerig hatoló küzdelmet folytatnak a kapcsolatukért. NIno Rota zenéje természetesen telitalálat, a kosztümök csodálatosak (nem véletlenül járt érte az Oscar-díj), a vágások még mai szemmel nézve is frissek és modernek. Összességében egy nagyon erős drámához van szerencsénk, amely még ennyi év távlatából is fontos mondanivalót hordoz, 

Marcello Mastroianni elsőrangú alakítást nyújt, kiválóan mutatja be a kiégett újságírót, a két világ közötti ingadozást, Finom, túlzások nélküli játéka még inkább drámaibbá teszi a főhős karakterét. Anita Ekberg hozta, amiért szerződtették: jól nézett ki a filmvásznon. Anouk Aimée egy mellékszerepben is tudott maradandót alkotni, Yvonne Furneaux Emma szerepében szintén nagyon jó alakítást nyújt. És ami nekem a legnagyobb meglepetést okozta: Lex Barker, mindannyiunk kedvenc Old Shatterhandja (és az egykori Tarzan) kiváló alakítást nyújtott Sylvia férjének szerepében, több volt benne, mint a kalandhősség, kár, hogy később máshogyan alakult a pályája.

Frederico Fellini egyrészt ragyogó forgatókönyvet írt, másrészt pedig valóban korszakos jelentőségű filmet forgatott. A legnagyobb erénye az, hogy nem ítélkezik a főhős és a szereplők felett, egyszerűen csak bemutatja az életüket, a dekadenciájukat, a gyengeségeiket, a gyarlóságukat. A színészvezetés elsőrangú, a jelenetek intenzitása mai szemmel nézve eléggé hullámzó, de attól még erősen szíven üti a történet a mai nézőt is.

Dante Isteni színjátékának elsőrangú parafázisa, sorsdöntő kérdésekről, az élet értelméről, és az édes élet léha felszínességéről és ürességéről. Kötelező darab!

8/10