A vámpírok ideje lejárt a moziban. Az Alkonyat saga után telítődtek a nézők a témával, már a True Blood sorozat is az utolsókat rúgja de mivel a vérszívó élőhalottak karaktere örök, ezért csak átmenetileg veszünk búcsút az imádva utált vámpíroktól Már csak azért is, mert nemrégiben éppen nálunk forgattak egy tévésorozatot Drakuláról a Tudorok sztárjával, Jonathan Rhys Meyers-szel a főszerepben. De ez nem változtat azon a tényen, hogy Neil Jordan filmje nem kicsit késett el, ami persze nem lenne probléma, ha jól sikerült volna, de ezúttal sajnos erről nem beszélhetünk.

Pedig izgalmas csavart sikerült vinni a vámpírklisébe: ezúttal két női vérszívóról szól a történet, anyáról és lányáról. Két teljesen különböző jellemről van szó: az anya, Clara (Gemma Arteton) prostituáltként keresi a kenyerét, élénk, hangos természet, ezzel szemben a lány, Eleanor (Saorise Ronan) csendes, visszahúzódó teremtés, és erősen hajlamos a melankóliára. Az is jellemző, hogyan jutnak az őket éltető emberi vérhez: Clara praktikus módon a klienseiből táplálkozik, Eleanor viszont haldokló idős embereknek adja meg a végső nyugalmat. Egy haláleset miatt menekülniük kell, és egy Byzantium nevű hotelben vernek tanyát. Eleanor beleszeret fiatal osztálytársába, és egy házi feladat kapcsán leírja az igazságot az életükről. Ezzel azonban a nyakukra szabadítja a Clarát már régen üldöző vámpírokat...

A történet nagyon izgalmas és eredeti, azonban a forgatókönyv nem sikerült túl jól. A karakterek eléggé felszínesek lettek, ez főleg Claránál figyelhető meg: a külsőségekre helyezték a hangsúlyt, a szöveg nagyon súlytalan, az összetett jellem helyett alapvetően egy hisztis libát ismerhetünk meg, akinek ugyan a lánya a mindene, de ettől még nem lett szerethetőbb figura. És éppen ez a probléma: mivel nem tudunk azonosulni a főszereplőkkel, ezért nem is érdekel igazán minket a történetük. A teljes széteséstől az menti meg a filmet, hogy Eleanor karaktere viszonylag erősen lett felvázolva, ezért legalább neki lehet drukkolni. Mindennek a tetejébe a film rettenetesen vontatott, szép, lírai képeket nézhetünk, azonban az első fél óra után menthetetlenül elkezdünk ásítozni. Az utolsó fél óra nagyon jól sikerült, erős jelenetekkel mind képben, mind szövegben, ha ezt a szintet sikerült volna tartani az egész filmben, akkor nagyon jó mozihoz lehetett volna szerencsénk, így azonban csak a mérgelődés marad.

A forgatókönyv gyengéit valamennyire ellensúlyozni lehetett volna a színészi játékkal, azonban Gemma Arteton olyan gyenge teljesítményt mutat, hogy az már a szégyen kategóriába tartozik. Vérzik a szívem, ha belegondolok, hány színésznőt tudnék felsorolni, aki ragyogóan el tudta volna játszani ezt a szerepet. De hát így jártunk, Neil Jordan is tévedhet. Na de ekkorát? Szerencsére Saoirse Ronan alakításáról csak felsőfokon lehet beszélni, ezért még nézhető a film, azonban a két főszereplő játéka közötti színvonalkülönbség erősen rányomja a bélyegét az alkotásra. 

Neil Jordanban nem kicsit csalódtam. Nem is értem, hogy egy olyan jó film, mint Az interjú a vámpírral után miért kellett újra elővennie a vámpírtémát, várható volt, hogy csak erős utánérzés lesz belőle. Ezúttal nem sikerült erős atmoszférát teremteni, bár gyönyörűen lett fényképezve a film, mégis teljesen üres, hiányzik belőle a lélek, a szellem, és bár nincs hiány szimbolikában, mégsem sikerült túllépni egy tévéfilm színvonalán.

Felejtsük el ezt a félrelépést Neil Jordannak, inkább emlékezzünk jobb időkre, és nézzük meg újra az Interjú a vámpírralt, a Michael Collinst vagy A síró játékot.

5/10