A művészsors kegyetlen. A közönség gyorsan felejt, a teremtő erő az idővel hanyatlani kezd. Siker, fény, csillogás, taps és virág - ez élteti az előadóművészeket. Aztán kihunynak a fények, eltelnek az évek. Az út vége pedig nem túl szép és elegáns: az elfelejtett egykori közönség kedvencekre rázárul az idősek otthonának ajtaja. De néha egy-egy alkalommal lehetőség adódik a régi sikerek megidézésére, újra a világot jelentő deszkákra léphet a művész, ami bearanyozza élete alkonyát. Egy ilyen eseményről szól a film.

Egy operaénekesek számára fenntartott idősek otthonának mindennapjaiba csöppenünk a film elején. A szokásos napi torzsalkodások rövid időre háttérbe szorulnak, mert nagy esemény forgatja fel a ház életét: új lakó érkezik, az egykor díva, Jean Horton (Maggie Smith) személyében. Nagy szeretettel fogadják az egykori kollégák és ismerősök, egyetlen ember kivételével: egykori férje, Reginald Paget (Tom Courtenay) még mindig nem bocsátotta meg neki, hogy sok évvel ezelőtt megcsalta. Jean nehezen illeszkedik be, nem találja a helyét új otthonában. További problémát jelent, hogy a ház anyagi gondokkal küzd, ennek orvoslására jótékonysági operaestet szerveznek, melynek fő attrakciója egy négyes szám előadása lenne. Jean kezdetben hallani sem akar arról, hogy egykori férje, valamint a még mindig sármos, ámde reménytelenül szoknyabolond Wilf Bond (Billy Connolly), a kedves, melegszívű, ámde előrehaladott betegségben szenvedő Cissy Robson (Pauline Collins) oldalán szórakoztassa a közönséget, azonban az események arra kényszerítik, hogy átgondolja döntését..

Egy nagyon bájos dramedy-hez van szerencsénk, ez itt bizony nem akciófilm, az érzelmek sem dübörögnek ezer fokon, ámde ha le tudunk lassulni, és a finomságokra figyelni, akkor nagyon jól szórakozhatunk. Dustin Hoffman első rendezése nem robbantott kasszát, nem lett filmtörténeti mérföldkő, sem rendezői bravúr, ámde nagyon tisztességesen össze lett rakva. Látszik, hogy színész rendezte, Hoffman minden lehetőséget megadott kollégáinak arra, hogy lubickoljanak a szerepükben, és ők éltek is ezzel. A forgatókönyv összességében jó, azonban valahol a film utolsó harmadában elvész a lendület, kezd unalmassá válni a történet, kiszámíthatóak lesznek a fordulatok. Nagyon megható látni az idős művészek hétköznapjait, nem elhallgatva azt sem, hogy bizony hisztisek, érzékenyek, szomjúhozzák a közönség figyelmét, és mivel nincs a közelben más, ezért egymás életét a szerencsétlen ápolók és orvosok idegeit teszik tönkre. Bájos az időskori love story, és ahogyan a többiek segítenek összehozni a szerelmeseket. Azonban ez sajnos kevés, nem érinti meg igazán a film néző lelkét, habár vannak szép pillanatok, azonban túlságosan töredezett a történet, a jelenetek intenzitása hullámzik, a párbeszédek időnként laposak.

A színészi alakításoknak köszönhetően azonban a film nagyon is szerethető, élmény nézni az idős művészek jutalomjátékát. Maggie Smith szokásához híven mindenkit lemos a vászonról. Az egykori díva figurájának rengeteg árnyalatát mutatja meg, minden jelenetben más és más, széles érzelmi skálán mozog az alakítása. A többiek is kiválóan játsszák a szerepüket, azonban Maggie Smith mellett igazán Michael Gambon nyújt maradandót az egykori rendező szerepében, aki már mindent elfelejt, de azért elvárja a tiszteletet és a rajongást.

Dustin Hoffman egyáltalán nem vallott szégyent rendezőként sem, érzékeny, színész centrikus hozzáállása nagy erénye a filmnek. A nagy formátum hiányzik egyelőre ezen a téren, de biztató a kezdet, reméljük, minél előbb láthatjuk a következő próbálkozást.

Összességében egy szerethető, ámde nem túl maradandó film készült, melyet azonban a színészi alakítások miatt kár lenne kihagyni az életünkből.

7/10