Az írói tehetség, akárcsak a színészi, áldás, egyben átok is. A semmiből kell létrehozni valamit, saját lelkét kell lecsupaszítania az írónak, a legbelsőbb, legmélyebb bugyrokba kell leásni azért, hogy megtörténjen a csoda, vagyis életre keljen a fehér lapra (ma már számítógépre) írt történet. Leányregényt szinte bárki tud írni, de igazi, csontig hatoló alkotást kevesen. De ez még semmi, nem elég megírni a remekművet, el is kell adni. Ahhoz, hogy híres író legyen valaki, bizony jól kell tudnia menedzselnie magát, amelyhez ennek megfelelő, erős személyiség kell. Túloznék? Lássuk csak, J,K. Rowlingot mindenki finom angol hölgyként ismeri, Neil Gaiman, a kiváló angol író (kicsit elfogult vagyok, ő a kedvencem) olyan mint egy rocksztár, Stephen King úgy néz ki, mintha valamelyik horror regényéből szalajtották volna. És a már elhunyt tollforgatókról milyen kép maradt meg bennünk? Ha azt mondom, Hemingway, mi az első, ami eszünkbe jut róla? Hogy egy übermacsó háborús hős, aki falta a nőket és az életet, az egész világ Papának hívta, és csodálta hedonizmusát. Önpusztító, végletes, ugyanakkor teljes életet élt, megjárta a mennyet és a poklot, világsztár és világpolgár volt. Különleges személyisége inspiráló lehetne minden forgatókönyvírónak és rendezőnek. Mégsem született eddig az életéről igazán jó film, és sajnos ez a próbálkozás is elég csúnya kudarc lett.
1936-ban a Papa éppen egy sikeres horgászatot ünnepel barátaival a Key West bárban. Teljesen véletlenül ide tér be egy családi kirándulás keretében Martha Gellhorn, a híres újságíró. Akárcsak egy filmben: némi torzsalkodás után elválnak, majd Madridban találkoznak újra, ahol mindketten a spanyol polgárháborúról tudósítanak. A hulló bombák, a háborús pusztítás kellős közepén természetesen egymásba szeretnek. Hemingway elválik, összeházasodnak. Kezdetben boldogan élnek, azonban Martha személyisége van olyan erős, mint a híres íróé, és hiába az eget rengető érzelmek, ha a mindennapok szépen lassan pokollá válnak, mert egyikük sem enged az egójából. Vajon a híres író és a kor legjobb haditudósítója, azaz a kor Brangenilája együtt marad? Nos, mint a történelemből tudjuk, sajnos nem, de az ilyen végzetes élményekből születnek a halhatatlan művek.
A történet különleges, a két főszereplő élete regényes, azt gondolnánk, nagyon könnyű jó forgatókönyvet írni belőlük. És kiderül, hogy egyáltalán nem. Sok mindenről szólhatott volna a film, mégis egy középszerű kliséhalmaz lett belőle, a közepesnél gyengébb színészi alakításokkal. Ebben a legnagyobb bűnös a forgatókönyv volt. Biztosra mentek, belezsúfoltak mindent, ami felszín és bulvár, ellenben kihagytak belőle mindent, ami mély és eredeti. Pontosan olyan érzésem volt a film nézése közben, mintha bulvárlapot olvasnék: a semmiről próbál elmondani mindent. A karakterek felszínesek (szégyen ilyen legendákról így írni szerintem), jellemfejlődés ugyan van, de annyira szájbarágósan és unalmasan előadva, hogy olyan, mintha nem is lenne. A párbeszédek laposak, szépen fényképezett képsorok mutatják be a híres pár héja-nászát (az avaron éppen nem, de elég változatos helyszíneken). A történet egyáltalán nem sodró, nem érinti meg a nézőt, elég uncsi történelemóra némi lelkizéssel. Nem kis mértékben mérgelődtem, miközben néztem.
A filmet még megmenthették volna a színészek, azonban ez sajnos nem sikerült. Clive Owen jó színész, de ezúttal sajnos nem bizonyult jó választásnak. Hiányzik belőle az az őserő, ami Hemingway alapvonása volt, nem tudja híven megidézni a nagy író személyiségét, üres az alakítása, hiányzik belőle a lélek. Nála csak Nicole Kidman rosszabb. Martha Gellhorn erős, vibráló személyiségéből nem sokat látunk az ő ábrázolásában, szépen fényképezett bábú az idő nagy részében. Nem igazán működik a kémia a két színész között, ezért a legendás nagy szerelmet nem sikerül megidézni. A legjobb alakítást Robert Duvall nyújtja, egy sajnos nem túl nagy szerepben, de ez elegendő ahhoz, hogy lemosson a vászonról mindenkit (főleg Clive Owent egy közös jelenetben). Santiago Cabera Robert Capa szerepében meglepően jó, akárcsak Peter Coyote és Joan Chen, kár, hogy csak egy-egy jelenet jutott nekik.
A rendezőben, Philip Kaufmanban nagyot csalódtam. Olyan filmek után, mint Az igazak, A lét elviselhetetlen könnyűsége, a Henry és June, a Sade márki játékai (mindenkinek ajánlom a filmet, Geoffrey Rush brillírozik benne) egy ilyen középszerű vacakot hogyan lehet összehozni? A színészvezetés közepes, a jelenetek intenzitása erősen hullámzó, rossz nézni, tényleg.
Összességében egy felszínes, erősen közepes film született, ami egyáltalán nem méltó sem Hemingwayhez, sem Gellhornhoz, sem pedig a film alkotóihoz. Mindenki kerülje el messzire, inkább nézze meg Az öreg halász és a tengert Spencer Tracyvel, az Akiért a harang szólt Ingrid Bergmannal és Gary Cooperrel, a Búcsú a fegyverektőlt Rock Hudsonnal és a Kilimandzsáró havát Gregory Peckkel. És persze vegyen le a polcról egy Hemingway könyvet és lapozzon bele.
5/10
