Le kellene lépni innen, és új életet kezdeni valahol nagyon máshol. Naponta hányszor sóhajtjuk el magunkat így, aztán hányszor döntünk úgy, hogy maradunk a mindennapi középszernél. Addig nem rúgjuk fel a megszokott életünket, amíg nem muszáj. Fiatalon még könnyen megy a váltás, középkorúan már nehezebben, idős korban pedig szinte soha. De mit lehet tenni, ha nincs más út?
A film azzal kezdődik, hogy megismerünk több idősebb embert, akik különböző okokból úgy döntenek, hogy új életet kezdenek Indiában (miért pont ott? mert ott olcsó az élet, és a pénz nagy úr). Evelyn (Judi Dench) háziasszony volt egész életében, férje után csak adósság maradt, ezért kénytelen eladni mindenét, és megtanulni egyedül élni. Graham (Tom Wilkinson) bíró, homoszexuális, és gyermekkori szerelmét keresi Indiában. Douglas (Bill Nighy) és Jean (Penelope Wilton) életük megtakarítását lányuknak adják, hogy be tudja indítani a cégét. Az üzlet nem jön be, a családi vagyont elbukják, marad India és az olcsó hotel. Muriel (Maggie Smith) kerekes székbe kényszerült idős angol hölgy, aki látványosan utálja az indiaiakat, rettenetes rigolyái vannak. Norman (Ronald Pickup) az életművész, aki élete alkonyán a szerelmet akarja megtalálni Indiában, Madge (Celia Imrie) pedig egy gazdag férjet akar szerezni magának. Ők lennének azok, akiknek élete a sors szeszélye folytán egy romos indiai hotelben összekapcsolódik..
A film kicsit nehézkesen kezdődik, de amint megérkeznek Indiába, a romos hotelbe a vendégek, a történet elindul, és azonnal beszippant bennünket a hangulat. Régen láttam már olyan filmet, ami ilyen szinten fenn tudja tartani az érdeklődést pusztán szavakkal és látvánnyal (hát igen, ez egy nyugdíjas film, itt nincsenek látványos akciók, az a maximum, hogy Judi Dench-et majdnem elgázolja egy motoros). A forgatókönyv remek, a párbeszédek ugyan nem stílusbravúrok, és nem mondanám pergőnek sem őket, azonban tökéletesen leírják a karaktereket, teljesen hitelesek. Hétköznapi, teljesen semmitmondó mondatokból ismerjük meg kis életük drámáját, szurkolunk, hogy sikerüljön úrrá lenniük problémáikon. Nem történnek nagy dolgok, de persze a végén kiderül, hogy a kis dolgok a legfontosabbak az életünkben. A karakterek nem felszínesek, élethűek, könnyű azonosulni velük, a motivációik is teljesen egyértelműek. Talán túlságosan is azok, ezért nem igazán mély a film, de ettől még jó nézni. Van egy-két olyan fordulat a történetben, ami finoman szólva szirupos, és minden, csak nem eredeti, de ezek megbocsáthatóak a film egésze szempontjából.
A színészek közül természetesen kiemelkedik Judi Dench, az emberábrázolása tökéletes a ragyogó színésznőnek. a karakter minden színét megmutatja nekünk, nagy örömünkre. Bill Nighy ugyan nem ér el ilyen magasságokba, de finom eszközökkel mutatja meg a szelíd, felesége elnyomása alól szabadulni vágyó férjet, őszintén szurkoltam neki, hogy rájöjjön végre, neki bizony Evelynt rendelték az égiek. Maggie Smith alakítása élményszámba megy, amit jól mutat, hogy először iszonyatosan utáltam a karakterét (még egy ilyen rasszista, rigolyás, hisztis idős hölgyet nem hordott a hátán a Föld, az biztos), aztán szépen lassan megszerettem. Tom Wilkinson és Ronald Pickup tisztességesen megállják a helyüket, de nem maradandó az alakításuk. Celia Imrie sajnos nem igazán meggyőző a szerepében, Penelope Wilton sem tudott méltó partnere lenni kiváló kollégáinak (ezért sajnos nem tud teljes mértékben kibontakozni a háromszögtörténet).
A rendező, John Madden (Szerelmes Shakespeare) szép filmet rakott össze. Nem újítja meg a filmművészetet, de nem is ez a célja, hanem a közönség szórakoztatása. Finom eszközökkel mutatja be a történetet, nem megy túl mélyre, de nem is feltűnően felszínes, éppen emészthető a közönség számára. Bár a jelenetek intenzitása hullámzó, és a film eleje vontatott, mégis India szépségei, és a színészi játék feledtetni tudja a film gyengeségeit.
Összességében egy bájos, közönségbarát film született, amely Judi Dench és Maggie Smith jutalomjátéka. Bár katarzist nem ad, de elgondolkodtat. És ez sem kevés.
8/10
