Ettem-e már valaha ketchupos, mákos, tökös, halas palacsintát? Megkóstolnám-e? Nagyjából valami ehhez fogható kérdés kerített hatalmába, amikor hónapokkal ezelőtt megláttam, hogy lassan bemutatásra kerül az ázsiai kontinens egyik, hanem a legismertebb rendezőjének Chan-wook Park-nak (Oldboy, A bosszú asszonya, Szomjúság) legújabb filmje. És, hogy egy kis magyarázatot adjak a fent említett ételemre: a stáblistát bogarászva jutott eszembe eme „nagyszerű” fogás, amiben az alkotóelemek legalább annyira összeegyeztethetetlennek  (hű de szép szó) tűntek, mint a stáblistában szereplő nevek. A rendező most éppen Wentworth Miller (őt a népszerű Szökés című amerikai filmsorozatból ismerhetjük) első forgatókönyvét próbálta vászonra vinni olyan színészekkel, mint például Nicole Kidman és mindezt olyan emberek produceri munkájával támogatva, mint a Ridley Scott, és öccse, a néhai Tony Scott. Nos, tehát van itt minden, mint a falusi búcsúban: egy „beteg” rendező, egy felkapott fiatal, de írásban még tapasztalatnak számító sztár, egy színésznő, aki már minden létező szerepet eljátszott élete során.

A legnagyobb kérdés számomra azonban nem az volt, hogy jó alkotást fogunk-e kapni, hanem az, hogy hollwood mennyire fogja elnyomni az isteni tehetséggel megáldott, mélyen tisztelt rendező urat. A film megtekintése után hála a jó égnek, azt mondhatom, hogy bár próbálták „mézes-mázas” keret közé szorítani Park-ot, és attól függetlenül, hogy nem egy elborult naturalista alkotást kapunk, a film minden percében érezzük, hogy itt bizony egy zseni keze van a munkában.
A film története alapjaiban tekintve nem egy eget rengető sztori, sőt mondhatnánk azt is, hogy tucatjával lehetne sorolni az ehhez fogható történeteket: adott nekünk egy kis család apuval, anyuval és a kissé zárkózott, furcsa természetű lányukkal, Indianavál (Mia Wasikowska). Ők hárman, a cselédjeikkel körülvéve tengetik mindennapjaikat a viktoriánus korabeli kastélyukban, amikor a lány 18. születésnapján a családfő egy furcsának tűnő autóbalesetben meghal. A temetésen megjelenő szép számú rokonság között azonban feltűnik egy addig soha nem látott arc is, aki nem más mint „Charlie bácsi” (Matthew Goode), apu mindig úton lévő öccse. A férfi természetes rögtön szimpatikus lesz a Nicole Kidman által megformált özvegy számára és szép lassan új otthonra le a hatalmas kastélyban. A rutinos filmezők ezután már tudhatják mi fog következni: a lassan kibontakozó szörnyű titkok tömkelege Charlie bácsiról.

Szóval itt van ez a kicsit elcsépelt történet és adva volt Parknak és a színészeknek a feladat, hogy próbáljanak az egészből valami maradandót létrehozni. Amondó vagyok, hogy ez sikerült. Bár a mű első fele (mit szépítsünk) borzalmasan unalmas, de hála a rendezőnek és főként a mindig vele dolgozó operatőrjének Chung-hoon Chungnak, el kell ismerni, hogy tudásukhoz mérten a lehető legjobban készítették elő azt a feszültséget, ami a film második felében vár ránk. Onnantól kezdve „felpörögnek” az események, a szereplők pedig szép lassan kivillantják fogaik fehérjét, hogy aztán megérkezzünk a forgatókönyvhöz hasonlóan nem túl eredeti lezáráshoz. És ha már szereplők, panasz nem igazán lehet senkire, főként nem a nagybácsira. Bevallom, a számomra szinte teljesen ismert úriember, olyan elánnal játssza a múltját rejtegető rokon karakterét, hogy egyszerűen öröm volt nézni azt a gonosz ábrázatát.

Összességében tehát úgy vélem, hogy sikerült egy olyan alkotást kapnom, amilyenre nagy vonalakban számítottam. És mint eddig mindig, a végszóban is leginkább a rendezőt tudom dicsérni: sikerült egy nem túl eredeti forgatókönyvet úgy megvalósítani, hogy azok is kaptak valamit, akik inkább a kommerszebb lélektani drámákat, thrillereket kedvelik, és azok is akik szeretik a kicsit „perverzebb”, naturalistább világot. Oldboy-t azonban senki ne várjon, mert akkor garantáltan csalódás lesz a vége

8/10