A németek most kezdenek szembenézni a náci múlttal. A második világháború után igazából elmaradt a katarzis ebből a szempontból, hiszen az emberek azzal hárítottak, hogy csak az ország vezetése volt náci, ők nem tudtak semmit a koncentrációs táborokról, mit gondolnak róluk, ők nem rossz emberek. Aztán, most, hogy az érintett generáció már jórészt eltávozott, már lehet árnyalni a képet.

A néhány éve bemutatott A bukás már ezt a nézőpontot tükrözte, brutálisan erős film volt, sok tabut felülírt. Azonban "csak" a náci vezetés végnapjait mutatta be, arról nem sok szó esett, hogy a nép egyszerű gyermeke hogyan élte meg a Harmadik Birodalom bukását. A Lore pótolja ezt a hiányt.

A film a második világháború végnapjaiban játszódik. Egy nagyon szép házban él egy nagyon szép család: az apa katonatiszt, az anya példásan neveli gyermekeit. Aztán a frontvonal eléri a lakóhelyüket, és a szép idill összeomlik: menekülniük kell. Az apa elhagyja őket, a gyerekek anyjukkal egy vidéki házban bújnak el. Azonban az anyának is felelnie kell a bűnökért, amelyet náci tisztként a férje elkövetett, ő is börtönbe kerül, ezért kénytelen rábízni a legidősebb lányra, Loréra a kisebbeket, és meghagyja neki, hogy menjenek el a nagymamához Hamburgba. A kislánynak egy nap alatt kell felnőnie, és szembe kell néznie azzal, hogy amire a szülei tanították, az hazugság. Egyedül kell viselnie a családért a felelősséget, egy teljesen megváltozott világban kell helyt állnia, át kell vágniuk a megszállt Németországon azért, hogy elérjék a védelmet jelentő nagyanyai otthont. Útjuk során sok emberrel találkoznak, akik különböző módon próbálják feldolgozni azt, hogy a Führer halott, az ország elesett, és a nácik bűnei napvilágra kerültek. Lorét arra nevelték, hogy a zsidók nem emberek, ezért óriási sokként éri, hogy egy koncentrációs táborból frissen szabadult zsidó fiú segít neki, és lassan, de biztosan elkezd megváltozni a véleménye. Azonban az út hosszú,  és sok mindent meg kell még tanulni a felnőtt életről..

Nagyon szép lírai film, amely jó példa arra, hogy finom eszközökkel is lehet letaglózó hatást elérni. Nincs benne igazi fizikai erőszak, azonban a lelki folyamatokat olyan brutális őszinteséggel mutatja be, hogy mélyebb nyomokat hagy, mint bármilyen golyózápor. Rengeteg díjat nyert a film, méltán. Az operatőri munka osztályon felüli, gyönyörűen fényképezett képeket láthatunk. A film zenéje is nagyon kifejező, nagyon sokat emel az érzelmi hatáson.

A film főszereplője, a Lorét játszó Saskia Rosendahl alakítása lenyűgöző, magasan kiemelkedik a többi szereplő közül. Ifjú kora ellenére teljes mértékben képes az emberábrázolásra, bájos arca nem üres, hitelesen fejezi ki az átélt érzelmeket. A zsidó fiút alakító Kai-Peter Malina játéka is meggyőző, de a kisebb szerepeket játszó színészek sem vallanak szégyent, a jelenetek erősek, hitelesek.

Mégis azt kell mondanom, hogy a film messze nem tökéletes: túl sok benne az üresjárat, a párbeszédek túl lassúak, egy idő után zavaró, hogy túl sok idegen ember életébe és tragédiájába nyerünk bepillantást, azaz túl sok a mellékszál, jobban kellett volna koncentrálni a kis családban zajló folyamatokra. Az sem tesz túl jót a filmnek, hogy kizárólag Lore karaktere fejlődik, a többiek túlságosan a háttérben maradnak. Azonban a film rendezése olyan összefogott, hogy a forgatókönyv ezen hibái nem túl feltűnőek, az érzelmi hatás nagyon erős.

Kizárólag felnőtteknek ajánlom a filmet, készüljenek fel egy szépen fényképezett, lírai köntösbe öltöztetett, brutális méretű katarzisra.

8/10