Új időkhöz új főellenség dukál. A klingonok már kimentek a divatból, nagyon egydimenziósok voltak (csúnyák és buták, és mindig csak balhézni akarnak, mi ebben az érdekes?), a 90-es évek nézői már kifinomultabb rosszfiúkra vágytak. Meg is kapták: a sorozat íróinak agyában megszületett a Borg.
A Borg egy parazita faj, aki kolóniában él egy kockahajóban. Egy közös tudatuk van, az a mániájuk, hogy minden útjukba kerülő életformát asszimilálnak (vagyis lenyúlják az agyában lévő infókat, és hozzájuk hasonló zombit hoznak létre a szerencsétlen célszemélyből), azzal a falrengető dumával, hogy ők csak a tökéletességet keresik. A céljuk a hódítás, soha nem ejtenek foglyokat, nincsenek érzelmeik, igazi űrterminátorok.
A tévésorozatban Picardék folyamatosan ezzel a figyelemreméltó fajjal rúgták össze a port, és kergették egymást térben és időben sokszor és sokféle módon. Az egyik epizódban odáig fajultak a dolgok, hogy Picard kapitányt elkapták Borgék, és asszimilálták. Na, de hogy néz már ki az Enterprise karizmatikus kapitány nélkül, ezt nem lehet hagyni, úgyhogy a legénység hősiesen kiszabadította a kapitányt, aki nagy nehezen visszatért régi önmagához, azonban egy kevés Borg ott maradt a tudata mélyén.
A film ennek az epizódnak a rövid felidézésével indul, majd természetesen egy Borggal vívott csatába csöppenünk, és naná, hogy Picardék megszokásból felrobbantják a kollektíva egyik hajóját. Kicsit örülünk, aztán döbbenten szembesülünk azzal, hogy Borgék megint elvetették a sulykot, most azt találták ki, hogy visszamennek a múltba, és megváltoztatják a jövőt annak érdekében, hogy a jelenben leigázzák a Földet. Nem kispályáznak az űrzombik, de hát Picardék sem most jöttek a falvédőről, és ők is mennek velük időutazni. És máris a 20. századi Földön találjuk magunkat, a kapcsolatfelvétel előestéjén. A nagy eseményről legendákat zengett az űrközi történelem, tehát hőseink kicsit meg vannak szeppenve, hogy személyesen találkozhatnak a nagy hőssel, Zefram Cochrannel, az első emberrel, aki űrhajójával teret tudott váltani, és ezzel felhívta az arra járó vulkáni űrhajó figyelmét a Földre, a két civilizáció találkozott, és elkezdődött a boldog, békés űrkorszak. Tehát Picardéknak a galaktikus békét kell megóvniuk, miközben a nagy hősről kiderül, hogy finoman szólva is komoly problémái vannak az alkohollal, és a bátorság sem nagy erénye. Ja, és hogy ne unatkozzanak, még a Borg királynő (a faj alfája és omegája) is rájuk vadászik..
A forgatókönyvírók tanultak az előző rész hibáiból, ezúttal hanyagolták a filozófiát, töményen adagolták az akciódózist, kicsit romantikázott a Borg királynő és Picard, ismét Datának adták a legjobb jeleneteket és szöveget. A Star Trek hagyományokhoz híven ismét párás szemmel idézgették a szereplők a klasszikusokat, azonban most már nem Shakespeare volt műsoron, ezúttal a Moby Dick örökbecsűin gondolkodhatott el a nép.
A forgatókönyv alapvetően nagyon jó volt, megfelelően adagolta az akciót és az érzelmeket, azonban a humor továbbra sem volt az erőssége az új generációnak. Azonban valahol a film felénél felborul az egyensúly, túl sok lesz a súlytalan beszéd, ezért sikerült jól elveszíteni a fonalat, amit csak nagy nehezen találunk meg a film végére. Kár. A látvány annyira nem volt rabul ejtő, főként megmaradt a tévéfilm szintjén, de azért hozza a Star Trek filmektől minimálisan elvárható szintet.
A film rendezője Jonathan Frakes volt, aki az első tisztet alakította a sorozatban. Színészként nem alkotott túl emlékezetest, azonban korrekt tévéfilmeket rendezett, ezért rábízták a nagyfilmet is. Alapvetően jól vette az akadályokat, de nála is megmutatkozott a tévés átok: csak a film feléig tart a szufla, utána lassan ellaposodik a film. Szerencsére színészként kordában tudta tartani saját magát, nem játszotta túl a szerepét, az összeszokott szereplőgárdánál pedig nem volt gond a színészvezetéssel sem.
Patrik Stewart lubickol Picard kapitány szerepében, Brent Spiner is hozta a tőle elvárt szintet Data alakjában, a többiek azonban továbbra is reménytelenül szürkék. James Cromwell (ő volt a Királynőben Fülöp herceg) kiemelkedően teljesít Cochran szerepében, meleg színekkel festi meg a hétköznapi ember alakját, akit sokkol a tudat, hogy belőle egy napon hős lesz. A borg királynő szerepében Alice Krige rettenetesen középszerű, ezért nem tud a közte és Picard kapitány közötti konfliktus teljes hőfokon izzani, ami nem tesz túl jót a filmnek. Hát igen, mindig is az volt a legnagyobb probléma a Star Trek filmekkel, hogy a második rész kivételével képtelenek voltak prezentálni egy karizmatikus főgonoszt, az új filmnél pedig átestek a paci túloldalára, mindenki Bennek fog drukkolni, na nem baj, egyszer majd csak összejön az a fránya egyensúly.
Összességében tehát elmondható, hogy egy szórakoztató film született, amelynek megvoltak a maga hibái, azonban a rajongók szerették, pénzügyileg sikeres volt, ezért egyértelmű volt a folytatás.
7/10
