A harmadik rész középszerűsége kicsit megtépázta a rajongótábor idegeit és számát, ezért sürgős generáljavításra volt szüksége a sorozatnak. Nimoy maradt a rendező, de ezúttal részt vett a forgatókönyvírásban is, és okosan visszahívta az írók közé többek között a zseniális második részt jegyző  Nicholas Meyert is. Ezúttal hanyagolták a szentimentalizmust, és a látványos űrcsatákat, és a humorra helyezték a hangsúlyt, és bejött. Nagyon. Máig ez a rész volt pénzügyileg a legjövedelmezőbb (bár szerintem J.J. -nek most nagy esélye van átvenni a vezetést, mert idén még nem volt igazán jó film a mozikban, ki vannak éhezve a nézők egy jó kis blockbusterre, és hát a Star Trek és a Sherlock fanok vásárlóereje is összeadódik ugyebár), valamint 4 Oscar díjra is jelölték, vagyis a szakma elismerése sem maradt el.

A film ott kezdődik, ahol az előző véget ért. Hőseink a Vulkánon időznek, miközben azon búsonganak, hogy valószínűleg kirúgják őket a Csillagflottától azért, mert minden szabályt megszegve visszamentek Spockért a Teremtés bolygóra. Hegyesfülü barátjuk logikája immár tökéletesen működik, azonban szokása szerint érzelmi téren komoly problémákkal küzd, de azért rá jellemző módon csatlakozik társaihoz és kicsit leverten elindulnak a Csillagflotta központja felé. Azonban természetesen már megint beütött a krach a Földön: ezúttal egy szonda akarja elpusztítani a civilizációt, miközben elég idegesítő sípoló hangokat bocsát ki magából. Természetesen ismét csakis és kizárólag az Enterprise legénysége képes arra, hogy megoldást találjon a problémára: Spock logikáját követve rájön arra, hogy a sípoló hang a hosszú szárnyú bálnáktól származik, tehát, ha találnak egy ilyen bálnát, akkor a szonda lehiggad, és békén hagyja a Földet. Az a kis bibi azonban fennáll, hogy ezek a bálnák már kihaltak, mi csúnya, rossz emberek irtottuk ki őket (hallga? társadalomkritika egy szórakoztató filmben, ilyen is akad, bizony!) még a XX. század végén. A mi nagyon bevállalós Kirk kapitányunk nem lacafacázik sokat, akkor irány a XX. század, indulhat az időutazás! Így hőseink a 80-as évek végének San Fransisco-jában találják magukat, és humorban és öniróniában gazdag kalandok még csak most kezdődnek..

A forgatókönyv ragyogó, megfelelően adagolja az érzelmeket, az akciót és a humort. A legnagyobb erénye mégis az, hogy fricskát mutat a '80-as évek társadalmának, de nagyon finoman, humorba ágyazva, vagyis nem zavarja semmi a felhőtlen szórakozást, ugyanakkor el is gondolkodtat. A történetben minden helyzetkomikumot maradéktalanul kihasználnak, sok a sziporkázó párbeszéd, azonban ezt az intenzitást nem tudják végig fenntartani, a film a vége felé kezd ellaposodni. A rajongók ismét megkapták az éltető Spock-Kirk-doktor dózist, talán érhető módon Nimoy saját magának több jó jelenetet írt, mint a többieknek, de ez nem megy a film rovására, sikerül megtartani az egyensúlyt. Nem mindennapi élmény Spockot látni, ahogy talpig hippiben, ártatlan arccal folyamatosan káromkodik (na persze csak családbarát módon, de akkor is!), bálnákkal úszkál, és újra megtalálja érzelmeit. Kirk kapitány szokása szerint karizmatikusan néz szembe a kihívásokkal, a doktor szokás szerint folyamatosan zsörtölődik. A családias érzés teljes mértékben áthatja a filmet, de nem lesz giccses, sikerül kezelhető mederben tartani a történet folyását..

Leonard Nimoy sokat fejlődött rendezőként, a színészvezetés is látványosan javult, a technika most nem játszik olyan fontos szerepet, mint a korábbi filmekben, inkább a humoron van a hangsúly, mint a látványon. Néhány jelenet nem sikerült túl jól, a vágások is hagynak kivetnivalót maguk után, azonban a forgatókönyvben van annyi erő, hogy ellensúlyozza ezeket a hibákat.

A főszereplők rutinosan hozzák a figurájukat, Kirk kapitány szerepében Shatner ezúttal nem erőlteti meg magát túlságosan, de ez ehhez a filmhez tökéletesen elég. Nimoynak elég nehéz dolga volt, hiszen a rendező is ő volt, de elkerülte azt a csapdát, amibe egy filmmel később Shatner csúnyán belegyalogolt: nem játszotta túl a szerepét, volt benne annyi művészi alázat, hogy hagyta érvényesülni a többieket, és ezzel nagyban elősegítette a film sikerét. DeForest Kelley valójában a közepesnél gyengébb színész, de jól megírt szerepében ez nem túl feltűnő. A legénység többi tagja ezúttal a szokottnál nagyobb játékteret kapott, amit érezhető módon nagyon jó néven vettek, és lubickoltak szerepükben. A többi szereplő azonban eléggé harmatos, főleg a Gilian doktornőt játszó Catherine Hicks volt nagy szereposztásbeli tévedés, de ha jobb színészeket választanak, akkor hogyan isteníthetné tovább a rajongótábor a nagy triót, nemdebár? (Tudom, hogy nem szép tőlem, hogy így gonoszkodom, továbbra is nagyon kedvelem a sorozat szereplőit, csak már nem homályosítja el a látásomat a kritikátlan rajongás).

Ezúttal megdőlt az az alaptézis is, hogy mindig kell egy igazán jó rosszfiú ahhoz, hogy működjön a film intenzitása, az időutazásból eredő humor és a cuki bálnák elegendőek voltak ahhoz, hogy a film gerince egyben maradjon. Összességében egy nem kicsit felszínes, de nagyon szórakoztató film született, amely nem akar többnek látszani, mint ami: egy bájos családi mozi, űrkalandokba ágyazott ökofilm, mely elérte a célját: visszahozta a rajongókat moziba és újra pályára állította a sorozat kissé döcögő szekerét.

8/10