Néha irigylem az amerikaiakat. Már persze ha tényleg olyan világban élnek, mint amilyeneket a filmjeikben lefestenek. Ugyanis csak náluk történhet meg, hogy még a legsúlyosabb társadalmi problémákat és a legszörnyűbb emberi sorsokat is képesek cukormázzal leöntve és pozitív végkicsengéssel előadni. És bár a független filmesek mindig bátrabbak és kegyetlenebbek voltak ilyen téren, ezúttal ez nagyon minimálisan sikerült csak.

Kate és Charlie Hannah (Mary Elizabeth Winstead és Aaron Paul) egész életüket alkoholmámorban élik le, tulajdonképpen a napjaik másról sem szólnak, mint a másnaposságról és a kötelező esti bárlátogatásokról. Azonban amikor a tanítóként dolgozó Kate a diákok szeme láttára dobja ki a taccsot, és emiatt komoly hazugságba is keveredik, a nő úgy dönt, hogy le akar szokni a piáról. Azonban a dolog legnehezebb része, hogy férje ehhez semmilyen támogatást nem nyújt, és ahogy az alkohol hatása kezd elmúlni, a kapcsolatuk is egyre inkább elkezd megromolni.

Ebben a filmben megvan majdnem minden eszköz, ami egy jó indie-drámához kell. Egy komoly témaválasztás, az ehhez megfelelő karakterek. A két főszereplő személyében pedig két igencsak kiváló és hiteles alakítás, elsősorban Winstead részéről. Valamint van még itt egy jó tempóban felépülő forgatókönyv, az ezekre a filmekre jellemző kissé szaggatott vágással és rendezéssel. Azonban ennek a műfajnak egy nagyon fontos eleme hiányzik, ami tulajdonképpen el is rontja az egész élményt.

Ez pedig a sokkolás, a valódi dráma. Képzeljük el azt, hogy mondjuk a Rekviem egy álomért, Aronofsky korszakalkotó műve néhány füvező fiatal hülyéskedéséről szól. Nem lett volna az igazi, ugye? Pedig ez az alkotás pont ugyanezt teszi az alkoholizmussal. Az egészet valami olyasminek mutatja be, amit MacBookkal rohangáló szabadúszó bloggerek művelnek, esetleg néha bunkó és tapintatlan lesz tőle az ember, ellop egy üveg piát, valamint alkalmanként furcsa helyeken ébred, ahova nem tudja hogyan került. Egyszóval semmi olyan, ami ne történne meg az emberek nagy részével egy-egy durvább péntek este után. Csak arra tudtam időközben gondolni, hogy a Gyilkos Joe szétcsúszott családja 5 perc alatt jobban megdöbbentett, mint ez a film, és még az italfüggőséget sem kellett belekeverni ehhez ott. Valahogy ezt az alkotás is érzi, mert azért a játékidő eleje felé még olyan momentumok is vannak, ahol nem veszi teljesen komolyan magát, és talán végső soron ez lett volna a helyes megoldás, egy sokkal könnyedebb, humoros dramedy-t forgatni.

Tehát az igazi hatás teljesen elmarad, és bár egy korrekt alkotásról beszélhetünk, egy hasonló korlátozott szinten élvezhető karakterdrámával és történettel, nem fogjuk besorolni az említésre méltó művek közé. A készítőknek pedig csak annyit tudok mondani, kicsit nézzenek körül a világban, és sokkal elgondolkodtatóbb és megindítóbb történeteket fognak találni, mint amit ez alkalommal vászonra vittek.

7/10